Rockonlelkek

Megjelenés dátuma: 2012. október 2.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=tdg.xml]

Van jó pár lemez a tarsolyunkban, amiről írni kéne, és fogunk is, így az év vége felé közeledve, de mindenekelőtt erről az albumról kell szót ejteni. Ez a kanadai altermetál banda 2003-as bemutatkozása óta mindig valahol a periférián mozgott nálam, hallottam róluk, ismertem pár számukat, de semmi több. Viszont az a tapasztalatom, hogy soha, semmilyen középszerűnek elkönyvelt együttest nem szabad leírni, mert bármikor jöhetnek egy olyan albummal, akár sokadjára, ami hatalmas meglepetést szerez. Ez a Three Days Grace-nek negyedszerre sikerült.

Első körben minden kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert banda új lemeze két számnyi esélyt szokott tőlem kapni. Többnyire a lemez első két dalát próbálom meghallgatni, ebből kiderül, érdemes-e jobban elmerülni benne. Na most, a TDG esetében már az albumnyitó, a Sign Of The Times első perce környékén magasra szaladt a szemöldököm, ott, ahol a lassú felvezetés után beindul a dal. És az ezt követő három szám alatt is ugyanez a csodálkozás ülhetett az arcomon. Ez bizony bejött. Közülük is leginkább a Chalk Outline a rohadt jó gitárszólójával és az Operate a tempója miatt - asszem ez utóbbi az egyik kedvencem a lemezről. Aztán legközelebb a Give In To Me alatt kaptam fel a fejem: baromi ismerős volt, de honnan?  És egyszer csak beugrott. Ez egy Michael Jackson cover, kivételesen egy olyan dal, aminek az eredetijét is szeretem (tudjátok, ez az a szám, amelyikben Slash tépte a húrokat). El kell ismerni, a TDG kihozta belőle a maximumot, azt a baromi tökös rock hangzást, ami az eredeti dalban ott bújkált valahol elrejtve a háttérben. A következő tetszetős szerzemény a Give Me A Reason, a lírai alapokra épülő dalból a végére sikerült valami egészen figyelemreméltót kihozni. Végül mindenképp meg kell említeni az albumzáró Unbreakable Heart-ot, ami a papírformától eltérően nem lett az a tipikus lassú szám, hiába próbálják az akusztikus gitárral ezt beadni az elején.

Nem vagyok azért teljesen lenyűgözve, mert a 13 dalból van 2-3, ami tényleg kissé langyosabbra sikerült, de mit számít akkor, ha a nulla elváráshoz képest ezt tudja nyújtani egy lemez? Októberben a Transit Of Venus lett a kedvencem, már vagy tízszer lepörgött az iTunes-omban. Jöhet még, ilyen, sok. Köszi!

Cat szerint: [rating:4.0]
Bruzsy szerint: [rating:0.0]

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mtr20.xml]

Megint elszaladt egy hónap, itt az új MTR, zömében újdonságokkal, de van benne régebbi dal is, olyan felfedezés, amit muszáj felraknom a listára. Ja, és mindenképp felhívnám a figyelmet a 4. számra, kihagyhatatlan!

1. Guardian – Alanis Morissette (Havoc And Bright Lights, 2012)
Alanis Morissette tőlem mindig eléggé távol állt, ezért nem is túlzottan érdekelt, hogy idén új lemezzel jelentkezik. Aztán ezt a dalt valahol elcsíptem, és azonnal bejött. Azóta lelkesen csekkoltam a (dupla) albumot is, és bár számomra sajnos semmi mást nem tartogat a Guardian-en kívül, ez viszont egyre nagyobb kedvenc.

2. Parachute – Saving Abel (Bringing Down The Giant, 2012)
A Saving Abel szerintem annyira nem közismert banda, talán nem is annyira közkedvelt, bár az előző lemezük nekem egészen tetszett. Az új már annyira nem jön be, elég átlagosnak mondható,  viszont van rajta néhány kimondottan kellemes dal, és egyvalami a javára írható: elég megbízhatóan megidézi a klasszikus, 80-as évekbeli hard rock hangzást.

3. Little Pieces – Gomez (A New Tide, 2009)
Nagyon fura, hogy erről a brit bandáról még sosem hallottam, pedig 1998 óta töretlenül gyártják a lemezeket, és ahogy elnézem az allmusic-on, nem is kevés sikerrel. Viszont baromi vicces, hogy a Little Pieces tipikus MTR anyag, hiába tetszik annyira, a lemez nekem totál semmilyen.

4. Tired – Stone Sour (House of Gold & Bones Part 1, 2012)
A Stone Sour altermetálja pont nem az én stílusom, de a keményebb vonulat rajongóinak nagy eséllyel bejövős lehet ez az album. Ezzel együtt is van ez a dal a lemezen, ami teljesen levett a lábamról. Az egésznek van valami klasszikus rock feelingje. A nyitó riff a Sabbath Paranoid-ját idézi, a csodás gitárok a 60-70-es évek legjobbjait, és a végére még a vonósok is belépnek, hogy feltegyék az egészre a koronát. A Tired az év egyik legjobb dala.

5. Hometown Gypsy – Red Hot Chili Peppers (The Sunset Sleeps / Hometown Gypsy - Single, 2012)
Haha, ilyen az, amikor az uralkodó széljárás egyre több emberre van hatással. A Hometown Gypsy kezdő akkordjait hallva már-már megijedtem, hogy megbolondult az iTunes-om, mert ez nem más, mint folk rock a javából. Persze a refrén azért eléggé RHCP, de a dolog akkor is zavarba ejtő, mert oké, nagyon tetszik ez a szám, de etttől az együttestől nem ezt szeretném hallani... A két single mellesleg az I'm With You Sessions része, a tervek szerint 2013 áprilisáig 17 dalt adnak majd ki ilyen formában, és a single-k bakeliten is megvásárolhatóak lesznek.

6. Better Off Dead – Lostprophets (Weapons, 2012)
Szeretném szeretni a Lostprophets új lemezét, de egyszerűen nem megy... Ennek ellenére azért egy tetszetős számot megint tudtak szállítani, ha úgy vesszük, ez jobb, mint a semmi.

7. Boy Division – My Chemical Romance (Conventional Weapons #1, 2012)
Ha punkról van szó, azt a MCR egy-egy dalában elég megbízhatóan tudja hozni. A legutóbbi lemezük lassan két éves, a magam részéről eléggé imádom, szóval nagyon örültem a hírnek, hogy a banda Convencional Weapons címmel összesen 10 dalt fog megjelentetni októbertől minden hónapban, dupla single formájában a Danger Days idején felvett, ki nem adott dalokból. Idevelük!

8. We Don't Know Any Better – Black Taxi (We Don't Know Any Better, 2012)
A végére pedig egy amerikai banda, aki hangzásában leginkább a kétezres évek legszebb indie korszakát juttatja eszembe (pl. Franz Ferdinand), kimondottan üdítő mostanában ilyen együtteseket felfedezni.

Megjelenés dátuma: 2012. szeptember 28.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=muse_2ndlaw.xml]

Néha megdöbbentő, hogy egyes együtteseknek milyen sokáig kell keményen dolgozniuk a nemzetközi siker és elismerés eléréséért. Szegény Muse is ebben a cipőben utazott, évekig próbálkoztak megtalálni azt a receptet, ami az Egyesült Királyság után a világ zenei térképére is felteszi őket, és mire végre sikerült (4-5 évvel ezelőtt, főleg egy nagyon fiatal közönség nyomásának köszönhetően), már teljesen beléjük égett a folyamatos megújulni akarás.

Úgyhogy idén, mire eljutottunk a 6. lemezük megjelenéséig, senkit sem lepett meg, amikor bejelentették, hogy nem lesz ugyanolyan az album, mint az elődei - az viszont már inkább, hogy ők is a dubstep nevű divatőrületet próbálják majd meglovagolni. Kicsit félve várta az ember emiatt a lemezt, de végül azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem kellett csalódni az együttesben.

Pedig egy igen érdekes albumról van szó, egy olyanról, amin nincs két egyforma dal. Ami talán összeköti őket, az az elektronikus hangzások, főleg a szintetizátorok erősebb felhasználása, de ez is nagyon tág fogalom, hiszen van a lemezen 80-as évekbeli diszkószám friss remixére hasonlító daltól kezdve (Follow Me), a Queen dalok énekdallamából merítő, ambientes jazz-fusionön át (Explorers), a keményebb gitártémáknak csak egy kis futurisztikus hatást adó Supremacy-ig minden.

Ez utóbbi egyébként magasan a legjobb dal az egész lemezről, valószínűleg nem véletlen a nyitószám pozíció. De egyébként összességében elmondható, hogy azok a legerősebb részei a lemeznek, amikor megpróbálják kicsit a monumentális vagy földöntúli hangzást erőltetni. Épp ezért lesz sokkal izgalmasabb az olimpiai nyitódal, a Survival, vagy az együttes basszgitárosa, Christopher Wolstenholme által komponált és elénekelt Save Me és Liquid State, mint mondjuk a Prince és Michael Jackson szerelemgyerekére hasonlító Panic Station.

És akkor nem esett szó a dubstepről, mert igen, tényleg van a korongon. De csak az utolsó két számban, ami az előző album Exogenesisét próbálja megidézni, eléggé neccesen. A dubstep annyira még nem is zavar, mert illik a Muse zenéjéhez (mint ahogy az egész stílus akkor értékelhető egyedül, ha csak építkeznek belőle), de annyira ötlettelen az egész dal, hogy arra nincsenek szavak. Egy hangzatos zöldmarketing duma, egy "unsustainable" szót negyvenszer elismételgető géphang plusz egy áriás ordítás Matt Bellamytól, és kész is van az első dal. Szerencsére a másodikkal már nincs ilyen probléma, ott azért több az ötlet, bár annak is inkább van kísérleti színházi előadás nyitányhangulata, mint egy albumzáró dalé.

Viszont szerencsére ez a két dal tökéletesen leválasztható így a lemezről, akinek nagyon nem jön be, egyszer sem kell végighallgatnia őket. Sőt, ha magán az albumon vannak olyan számok, amik nem tetszenek, azok mellől is kikerülhet a pipa lejátszólistában. És ez a legnagyobb baja az új Muse albumnak: ez nem album, hanem egymás után dobált számok összessége, amelyek annyira különbözőek, hogy teljesen szétaprózzák a hallgatási élményt. És amik magukban szórakoztatók, egymás után téve inkább koncepciótlanságot sugallnak, mint merészséget. Tévedés ne essék, nem concept albumot várok én a Muse-tól (bár nem lepődnék meg, hogyha a közeljövőben az is jönne tőlük), hanem valami közös vonalat, amire legalább fel lehet fűzni ezeket a dalokat, amitől nem úgy hangzik, mint egy válogatásalbum, amit egyetlen együttes ad elő.

De ettől függetlenül a Muse ismét egy jó nagylemezt mutatott be nekünk, amit a hibái ellenére is lehet szeretni, egyes számokat pedig a végtelenségig hallgatni. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a banda meddig tudja folytatni a folyamatos megújulást és az aktuális irányzatoknak megfelelést, és mikor tudják végül azt mondani, hogy megállapodnak egy stílusnál, amin csak néha frissítenek egy picikét.

Cat szerint: [rating:4.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]

Közel két hete gondolkozom rajta, hogyan is lehetne megírni ezt a beszámolót... Alapvetően az a gond, hogy ha szabadjára engedem a fangirl-t, akkor tele lesz nagybetűs kiemelésekkel és felkiáltójelek tömegével. Azt ugye annyira nem kéne. De akkor mégis, hogyan lehetne szavakba önteni, mennyire felejthetetlen volt ez a koncert? Még most sem tudom, szóval csak elmesélem, aztán a végén vagy átjön valamennyire, vagy nem, meglátjuk. Egyet viszont (majdnem) biztosra mondhatok: megismételhetetlen élmény volt. Na nem mintha úgy gondolnám, soha többet nem jutok el egy Shinedown bulira (nagyon remélem, hogy minél hamarabb!!), de hogy ezt megértsétek, jobb, ha az elején kezdem.

Szóval még valamikor nyáron fedeztük fel, hogy a a banda európai koncertkörútra indul az Amaryllis-szel. Persze hozzánk nem jönnek, míly meglepő... Szóval elkezdtünk gondolkozni, keletre vagy nyugatra utazzunk miattuk. Végül Prága nyert, mert pár nappal korábban egy másik nagy kedvenc, a Kopek is fellépett ott (majd erről is beszámolunk). Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy az alapvetően stadionokban koncertező Shinedown Prágában egy - pár száz fő befogadására alkalmas - Lucerna Music Bar nevű helyen fog zenélni. WTF? Én kicsit meg is ijedtem, hogy ez valami cover banda lesz... Főleg, mikor kiderült, hogy mennyire elérhető áron adják a jegyeket (kb. 4600 Ft volt átszámolva), és ennek ellenére nem fogytak el egy nap alatt. De hát ott volt a koncertprogramjukban feketén-fehéren, hogy ők akkor ott lesznek, szóval leszerveztük a szállást, az utazást, megvettük a jegyeket és tűkön ülve vártuk az indulást.

A Shinedwon két előzenekart hozott magával, a brit Exit Ten-t, és a kanadai Redlight King-et. Előbbit nem láttuk, utóbbi nem volt nagy durranás, ennyi bőven elég lesz róluk. Mesélek inkább pár szót a helyről. A Lucerna Prága belvárosában található, a Vencel térről nyíló egyik utcában. 2 szintes, a felső olyan, mint egy karzat a színházakban, félkörívben körbeveszi a színpadot. Ezen az estén zsúfolásig megtelt, saccra olyan 3-400 emberrel. Szóval tényleg kicsi. De ez volt az egyik tényező, ami miatt olyan hihetetlenül jó volt ez a koncert. Olyan, mint amikor egy több (tíz)ezres arénakoncerten az első 5 sorban állsz, a legnagyobb rajongók között, körös-körül az összes kéz a levegőben, a tombolás egy percig sem szünetel. De nem, mégsem, mert ez annál sokkal “intimebb” volt: a zenekar karnyújtásnyira, egy kb. 10 m2-es színpadon, és az egész nézőtér belátható. Nem mindennapi élmény egy ilyen buli, főleg ha az egyik kedvenc bandádat hallgatod egy ilyen közönség részeként.

És a Shinedown igazán odatette magát nekünk. Az Enemies-zel nyitottak (ezt a fogadást megnyertem, hehe), de olyan izmosan, hogy csak pislogtam: Brent  (Smith, énekes)  felpattant a színpad elején lévő hangszórókra, és előredőlve, teli torokból üvölteni kezdett. Alig ment le az első szám, és már  tudtam: ez hatalmas koncert lesz. És ahogy egyre jobban haladtunk előre, az lett a meggyőződésem, hogy ezt a bulit a banda sem fogja egyhamar elfelejteni. Nem csak azért, mert Brent többször elmondta, mennyire örülnek, hogy végre eljutottak ide, már régóta tervezték és megtiszteltetés, hogy itt lehetnek, hanem mert a szavakat tettekkel is bizonyították: mindent beleadtak, szinte együtt éltek a közönséggel, akik rendkívül hálásan fogadtak minden dalt, minden szólót, és szinte végig együtt énekelték a számokat. Aztán valahol a koncert közepén Brent mondott pár szót a bandáról, az új albumról, és volt egy mondata, amivel szerintem mindenkit megérintett:

You see, rock'n'roll is not a genre of music. Rock'n'roll is a way of life.

Egyetlen bánatom, hogy a show elég rövidre sikerült, egy és negyed órát játszottak, pedig én reggelig elhallgattam volna őket. Meg is fordult a fejemben, hogy megyek utánuk és megnézem őket az összes európai helyszínen... Kicsit vígasztal, hogy megígérték, hamarosan jönnek újra. Reméljük, akkor ezt a Magyarország nevű porfészket is útba ejtik.

Edit this setlist | More Shinedown setlists

Megjelenés dátuma: 2008. augusztus 30.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mammal.xml]

Tudjátok, nem igazán szoktunk több éves lemezekről írni, ha mégis, annak oka van.  A Mammal hatalmas meglepetést szerzett úgy egy hónapja, mikor a Last.fm által rátaláltam. Azért ajánlotta nekem az oldal, mert ausztrálok, mint jó pár igazán nagy kedvencem (pl. Dead Letter Circus, The Butterfly Effect, Wolfmother). Igaz, a műfaj nem annyira passzol, mert a Mammal inkább altermetált játszik, de engem már minden érdekel, ami Ausztráliából jön - ez a banda újabb bizonyíték, hogy rendkívül magas színvonalú a rockzenei élet odaát. Most már ott tartok, hogy direktben fogok aussie együtteseket kutatni.

Ha azt mondom, ez egy alternatív metál banda, akkor értsétek úgy, hogy a hangsúly nyomatékosan az alternatívon van - ennél jobban nem tudom a stílusukat megfogni. Az az érdekes benne amúgy, hogy egyértelműen kivehető, kikből merítettek (Red Hot Chili Peppers, Rage Against The Machine, System of a Down, Prodigy...), mégis, a hangzásuk teljesen egyedi. Ilyen rockot manapság még nagyítóval is alig-alig találni: falhoz vág és odatapaszt. A riffekben olyan erő van, hogy leviszik a hajadat. Egyszerűen süt belöle az a düh, ami a rockzene sajátja.

Első bepróbálásra két számot javaslok: Smash The Piñata és a címadó The Majority - nem lehet őket eleget hallgatni. Aztán ha bejött, kezdheted legelölről. Igazából egy számot sem tudok lehúzni, de amik még kiemelkednek: Mr Devil, Clear Enough?, Hollywood Shrine, Zero Infinity. A lemez a végére sem fárad el, és ha hagyjod végigfutni,  az utolsó dal után még találsz egy hidden track-et.

Rendkívül nagy bánatomra az együttes nem sokkal a Majority megjelenése után, 2009-ben feloszlott, pedig egy ilyen debütalbum után mi mindent tudtak volna még lerakni az asztalra... Mérlegük: 3 EP 1 LP.  Ezt a lemezt muszáj hallani, minden igazi rockrajongó fog rajta találni legalább egy kedvencet.

Cat szerint: [rating:5.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mtr19.xml]

... avagy Albumok Amikről Írnunk Kéne/Írni Fogunk - ez is lehetne az ehavi MTR (al)címe. Na jó, nem mindegyik ilyen, de a listáról 6-7 dal olyan lemezről származik, amely egészében is figyelmet érdemel. Az elmúlt időszakban elég sok jelentősebb új korong jelent meg, és bár összességében csalódott vagyok (főleg a Killers miatt), de ha össze tudok rakni ezekből egy MTR-re valót, akkor talán annyira nem is nagy a baj, ugye? Nektek hogy tetszik az elmúlt hónap(ok) lemeztermése?

1. Viking Death March – Billy Talent (Dead Silence, 2012)
Billy Talentet egy barátom "mutatta be" nekem, és bár a legutóbbi lemezükről nekem összvissz 2 szám lett bejövős, mindenképpen kíváncsi voltam az új anyagra. És azt gondolom, kimondottan jóra sikerült! Várhatóan kikerül a blogra.

2. My Gun – The Rubens (The Rubens, 2012)
Felületes keresgéléssel nem sokat sikerült megtudnom a bandáról, annyi biztos, hogy ez itt a bemutatkozó albumuk. Ez a szám nagyon tetszik, kap még esélyt tőlem a lemez is.

3. Heaven and Hell – The Classic Crime (Phoenix, 2012)
Néhány napja mondtam Bruzsynak: nézd, találtam egy egész jó albumot. Válasz: (szemforgató szmájli) úgy egy hónapja mutattam neked, azt mondtad, unalmas... Most erre mit mondjak? :D Nem hallgattam elég hangosan, nem voltam olyan hangulatban? Tény, hogy a lemez nem sokkal jobb, mint az átlag, langyos indie rock. De jobb, és ez ritka. Ez a szám pedig kiemelkedő róla.

4. Follow Me – Muse (The 2nd Law, 2012)
A sok-sok csalódás miatt némi félelemmel vegyes izgalommal vártuk az új Muse albumot, főleg, hogy a banda nagy változásokat ígért. Nos, egészen remek lemez lett ebből! Fogunk írni róla.

5. Links & Waves – Hurt (The Crux, 2012)
A Hurt-öt tulajdonképpen egy szám miatt szeretjük Bruzsyval mindketten: az előző lemezről a Pills nagy kedvencünk. Áprilisban jött ki az új album, és bár az első 1-2 hallgatásra leírtam, végül mégis azt kell mondanom: nem lett rossz! Valószínűleg több időt igényel, sort fogok keríteni rá.

6. Moments of Clarity – Children of Nova (Impossible Landscape, 2012)
Micsoda gitárok, TE JÓ ÉG! Hát igen, ez itt progresszív/experimental rock, méghozzá az a fajta, amit rendkívül szeretek. Ez lemez is megérdemelne egy külön posztot.

7. I Don't Wanna Go Out – Royal Republic (Save The Nation, 2012)
Ekkora bulis zenét! Nem tehetek róla, mindig fülig ér a szám, ha ezt a dalt hallgatom. A RR mellesleg egy svéd garage rock banda, ez a második lemezük. Érdemes rájuk szánni az időt!

8. Mexico – Satellite Stories (Phrases To Break The Ice, 2012)
Ez a lemez annyira, de annyira, olyan, mint a Two Door Cinema Club bemutatkozó albuma! És ezt most pozitív értelemben mondom. A banda mellesleg Finn, és ez az első lemezük nekik is. Igazi party zene.

9. Give Back My Life – Papa Roach (The Connection, 2012)
Egyik mindörök kedvenc számom a Last Resort, ezért a Papa Roach mindig jó lesz nálam legalább egy hallgatásra, akkor is, ha végül el kell könyvelnem, összességében nem jönnek be nekem. Azért 1-1 jó dalt mindig tudnak szállítani, most pl. az október 9-én megjelenő lemezükről a Give Back My Life-t.

A 2010-es év egyik legjobb albuma volt mindkettőnk szerint a Coheed and Cambria új albuma, idén pedig itt a folytatás, nem is akárhogyan: egy duplalemezt készítettek el a srácok, aminek első felét (The Afterman: Ascension) már jövő héten, a másodikat (The Afterman: Descension) pedig valamikor februárban kezünkbe vehetjük. Íme az első dal róla, nagyon erős progrockról van szó, szívesen használt gitárokkal, ami miatt igazán zene a füleinknek.

 És nem csak ez az egyetlen  jó hírünk van a banda kedvelőinek. Nem titok, hogy a Coheed & Cambria konceptalbumai már a kezdetek óta túllépték a műfaji korlátokat, hiszen ezek képregényes formában is megjelennek, egyetlen science fiction történetként. Az új duplaalbum már könyvalakban is elérhető lesz, ráadásul az idei Comic Conon nem mást jelentettek be, mint hogy Mark Wahlberg és produkciós cége, a Leverage a mozivászonra is fel szeretné dolgozni a történetet. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Ugye nem gondoltátok, hogy sosem jön el ez a nap? Tegnap volt pontosan 2,5 éve, hogy egy igen nagyszabású projektbe kezdtünk: kilenc mixtape keretén belül végigjárjuk a rockzene történetét, egészen a gyökereitől napjainkig – illetve a 2009-es év végéig, hiszen a fejlődés sosem áll meg, és már most teljesen más a mainstream zene, mint volt akkor, amikor elindítottuk a Rockonlelkeket.

Íme, elkészült az utolsó rész is, ami a 2000-es évek második felének zenéjéből válogat. A cél továbbra is az volt, hogy ezt a hihetetlenül sokszínű évtizedet minél jobban lefedjük, természetesen olyan dalok válogatásával, amelyek sokaknak lehetnek kedvencei.

A története során talán sosem ment át ekkora alakuláson, műfajaprózódáson a rockzene, mint az elmúlt 10 évben – a populáris hangzások és a keményebb riffek ugyanúgy megférnek egymás mellett, mint a más műfajokból erőteljesen merítő, fúziós stílusok. És a rock kifejezés jelentése is jelentős átalakuláson ment át: már nem a hallgatóság behatárolása vagy a gitárok szerepeltetése a lényeges a műfaj meghatározásánál, hanem az is, amivel a rockzenei közösség (az internet világában ez hihetetlenül kiszélesült) foglalkozik.

De nem csak emiatt volt a legnehezebb ennek az utolsó résznek az elkészítése, hanem azért is, mert túlságosan közeliek az együttesek. Nincs meg az a luxusa a készítőknek, hogy végignézheti, hogy húsz-harminc év múltán kik azok, akik meghatározóvá nőtték ki magukat.

Azért bizonyos trendek már mindenképp megfigyelhetőek voltak az elmúlt öt évben, ezért lássuk rocktörikönyvünk utolsó lapjait:

• Az évtized első felében a Jimmy Eat Worlddel megjelent emo és a post-hardcore stílus mostanra forrta ki magát teljesen, egyre több együttest a felszínre hozva, így a My Chemical Romance, a Paramore, a Panic! at the Disco vagy a Fall Out Boy hatalmas sikereket ért el, elsősorban a fiatalabb korosztályban. És hogy mi lesz a sorsa a jövőben? Természetesen az átalakulás fog várni rá, mint a múltban már oly’ sok, tinédzserekre építő stílusra, de az együttesek haladni fognak a korral.
• A rendkívül népszerűvé vált post punk revival hullámot az évtized második felében meglovagoló együttesek,  mint az Arctic Monkeys, a Bloc Party, vagy az Arcade Fire hatalmas kritikus- és közönségkedvencek lettek, legalább egy album erejéig. És bár a stílus egy iszonyatosan áttörő újításként nyitott, a jövőben valószínűleg úgy fogunk rá tekinteni, mint egy hatalmas kiindulási alapot jelentő szakaszra, amiből több, populárisabb, a garázsrockot és a gitárokat már kevésbé előtérbe helyező műfaj származott.
• A múltba visszanyúlás mindig része volt a rockzenének, lényegében erre (és a 60-as, 70-es évek garázsrockjára) alapult a post punk revival feltörése, ami alapjaiban rázta meg az addigi rockzenét és az indie stílust. A garázs továbbra is meghatározó maradt az évtizedben, az Eagles of Death Metal vagy a The Raconteurs folytatta azt, amit a The Black Keys elkezdett, a keményebb vonulaton pedig az ausztrál Wolfmother volt az, aki jelentőset merített a 60-as évekből, nem hiába nevezte sok kritikus a debütalbumukat a Led Zeppelin újjáéledésének.
• És végül egy olyan stílus is újra előkerült, ami az évtized utolsó egy-két évében robbant be ismét, hogy igazi hatását napjainkra érzékeltesse: a folk rock. Természetesen a műfaj az 50-es évek óta folyamatosan létezett - a rendkívül népszerű amerikai country is ebbe a kategóriába tartozik, de ne feledkezzünk meg olyan folk előadókról, mint például Simon & Garfunkel. A 2008-as év két legnagyobb lemez sikere a Vampire Weekend és a Fleet Foxes bemutatkozó albuma lett, újra a szélesebb körök kedvencévé tette a folk stílust és megnyitotta az utat a Mumford and Sons, a Bombay Bicycle Club, vagy a Florence and the Machine 2010-es sikere előtt... olyannyira, hogy a következő évtized elejére is jelentősen rányomja a bélyegét.

Tracklist:

1. Rise Against: Savior
2. Kings of Leon: Be Somebody
3. Arcade Fire: Keep the Car Running
4. Vampire Weekend: M79
5. My Chemical Romance: Mama
6. Mando Diao: Dance with Somebody
7. Nickelback: If Today Was Your Last Day
8. Death Cab for Cutie: Meet Me on the Equinox
9. Lostprophets: Where We Belong
10. Mumford and Sons: White Blank Page
11. Sixx: A.M.: Life Is Beautiful
12. Shinedown: Sound of Madness
13. Wolfmother: Sundial
14. Eagles of Death Metal: Solid Gold
15. Paramore: Misery Business
16. Arctic Monkeys: I Bet You Look Good on the Dancefloor
17. Billy Talent: Diamond on a Landmine
18. 30 Seconds To Mars: A Beautiful Lie
19. Jet: She's a Genius
20. Avenged Sevenfold: Almost Easy
21. Maroon 5: She Will Be Loved

Letöltés

Adott négy detroiti srác, akik már 16 éve együtt zenélnek, és akik a blog és az olvasók nagy kedvencei - még akkor is, ha a hivatalosan holnap megjelenő új album nem nyűgözte le annyira osztatlanul az embereket, mint az előző két korong. De akkor is, ők az AG Silver, tőlük minden apró rezdülésnek hírértéke van. Ilyen például az, hogy írtak egy dalt a Detroit Lions futballcsapatnak, ami a héten meg is jelent egy válogatáskorongon - ez a Catch This!, amit most meg is hallgathattok.

És csak mellékesen jegyzem meg, hogy készül az együttes első hivatalos videóklippje, a When the Sun Goes Down című dalhoz, pár nap, és azt is megkapjuk majd. :)

 

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mtr18.xml]

Te jó ég, majdnem egy éve nem volt új MTR... Nem, nem halt meg a rovat, csak valahogy sosem jött össze egy hónapban 8-9-10 szám. Szóval most akkor kirakom, amit azóta gyűjtöttem. Lesz benne folk, altermetál, indie, sőt, még horror punk is.

1. Carnivores – Spirit of John (Rats, 2012)
Na, akkor indítsunk egy vérpezsdítő folk dallal! A banda bevallása szerint mellesleg a stílusuk nem egyszerűen folk, hanem folk punk... hmm... mindenesetre ez az albumnyitó annyira hatásos, hogy nem igazán tudtam továbblépni és végighallgatni az egész lemezt. Pedig lehet, hogy érdemes lenne...

2. Casualties Of War – Gossip (A Joyful Noise, 2012)
A Gossip új albuma sokkal poposabb lett, mint az előző, ennek ellenére bevallom, kezdem egészen megszeretni... Viszont popnak nincs helye ezen a blogon :) Szóval egy lassabb dalt választottam a lemezről - a Casualties of War tagadhatatlanul gyönyörű és a szövege is egészen szívbe markoló.

3. Eluded Me – The Gravitons (Sun Drive, 2010)
Ez az album már két éves, de a dalt annyira szeretem, hogy nem tudom lehagyni a listáról. Tipikus folk rock. Csak nemrég találtam, szóval a lemezre csak ezután fogok sort keríteni.

4. Souls Collide – Zamia (Souls Collide, 2011)
Altermetál Amerikából. Sajnos ez az egy értékelhető szám van a korongon, de ezt azóta is imádom, hogy tavaly ráleltem.

5. I Can Purr – The Dodoz (Forever I Can Purr, 2012)
Igen, ezt a dalt a címe miatt hallgattam meg :) Aztán valahogy azonnal elkapott a lendülete, és főleg az, hogy pontosan az a modern, szokatlan indie rock, amit a stílustól várunk.

6. It's Time – Imagine Dragons (It's Time, 2011)
Az Imagine Dragons inkább a pop-rock kategória, de mint tudjuk, abban is születnek kiemelkedő szerzemények. Az It's Time majdnem tökéletes dal... ó, ha azok a gitárok már korábban belépnének...

7. My Home Is My Casket – The Other (The Devils You Know, 2012)
A Wiki szerint ez a német banda a horror punk legjelesebb európai képviselője. Na most, a The Other hangzásban rettentően hasonlít egy nagy kedvencünkre, akit úgy hívnak, hogy Volbeat... Sajnos az album kicsit túl hosszú és ez a nem tesz jót neki, de ezzel együtt valószínűleg ki fog kerülni a blogra.

8. Slim Pickens Does The Right Thing And Rides The Bomb To Hell – The Offspring (Days Go By, 2012)
A végére pedig egy szám az Offspring új albumáról. Sajnos ők az utóbbi években leginkább csak csalódást okoznak... Ez az új lemez is egy nagy katyvasz, van rajta minden a poptól a punkig, nem is értem... mindenesetre ez a dal kimondottan tetszik, mert nagyon hasonlít arra a punkra, ami miatt annak idején annyira szerettem a bandát.