Megjelenés dátuma: 2013. április 9.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=volbeat_ogsl.xml]

Megint én fogok heavy metalról írni, haha! Emlékeztek még? 2010-ben a dán fenegyerekek negyedik albuma lett a kedvencetek itt a blogon, ahogy nekem is, Bruzsynál pedig csak hajszállal csúszott le a dobogó legfelső fokáról (fájt is neki rendesen, hogy választani kellett az első kettő közül). Nem túlzás kijelenteni, hogy nálunk, a blog szerzőinél olyan magasságokban jár a Volbeat a kedvencek között, ahol már iszonyú nehéz lenne sorrendet  felállítani. Szóval a Shinedown után még egy banda, akiknek nagyon magas lécet kellett megugraniuk, már csak azért is, mert a Beyond Hell/Above Heaven-nel Amerikát is meghódították, sokkal szélesebb közönségnek kell megfelelniük, mint korábban.

Ha egy együttes berobban a köztudatba, azzal olyan nyomás nehezedik rájuk, aminek hatására általában még jobban átcsúsznak a mainstream-be. Ez történt a Volbeat esetében is... gyártottak egy olyan lemezt, aminek az egyik fele - leginkább az eleje - röhejesen nyilvánvalóan a rádióknak íródott. De náluk szerencsére ez nem azt jelenti, hogy szintipopot (The Strokes) vagy dubstepet (Muse) vittek a zenéjükbe, ezek a dalok is tök hallgathatóak, sőt, van köztük olyan, ami kimondottan jó a maga mainstream hangzásával együtt. És az album elejének könnyedségéért bőven kárpótol a második fele.

De nézzük konkrétan, miről beszélek. Kaptunk ugye két beharangozó single-t a megjelenés előtt, az első a Cape Of Our Hero volt. Én már akkor sem igazán voltam kibékülve vele, amikor megjelent, szerintem a refrénje elég gyengén sikerült (ha mondhatok ilyet szerényen, sokkal jobb lett volna az albumnyitó Pearl Hart-ot kihozni lead single-nek, baromi feelgood dal). Aztán jött a Hangman's Body Count, ami szintén egy lassabb szám, szintén nem túl kiemelkedő refrénnel, de a gitárok simán megmentik, ez már jobb pontszámot érdemel a szólója miatt. És ha már gitárok, hadd szúrjam itt közbe, hogy  heavy metal bandák tömegét megszégyenítően technikásak és kreatívak a gitárok az egész lemezen. A Volbeat ezen a téren nem egyszerűen hozza a kötelezőt, de még rá is pakol erre.

Oké, vissza a dalokhoz. A zúzógép a 4. számnál indul be, a Dead But Rising végre egy remek riffel párosított, heavy metalba hajló szerzemény. Innen pedig ugorjunk a 8. helyre, ami egy meglepetés - egy cover. Igazán nem szívesen spoilerezem el nektek, szóval mielőtt továbbolvastok, indítsátok el a dalt :) Igen, ez a Young The Giant My Body-jának feldolgozása, ami szintén elég népszerű volt itt a blogon. A Volbeat indie zenekart dolgoz fel, wtf! Az első megrökönyödés után úgy gondolom, annyira sokat nem sikerült hozzátenni az eredeti, kiemelkedően jó dalhoz, de tény, hogy az erősebb gitárok jót tettek neki.

Ja, még nem említettem, melyik a kedvenc számom? Mert az most jön: a Lola Montez. Kezdjük ott, hogy eddig csak azt mondtam, nagyon szeretem Michael Poulsen hangját, innentől viszont szerelmes vagyok belé. Száz százalék, hogy nélküle nem lenne a Volbeat az, ami. Ha az előző lemezen a Fallen bejött, ezt a dalt imádni fogod. Innentől jön egy tipikus death ‘n’ roll-os szerzemény, a Black Bart, utána pedig egy kurvajó duett,  a Lonesome Rider, a kötelező rokizós dal, de annyira zseniálisan egyedi hangzású, hogy egyből levett a lábamról. A két záró szám, a Doc Holliday és az Our Loved Ones közül az előbbi egy klasszikus heavy metal dal, ne tévesszen meg, hogy bendzsóval indít, van benne olyan gitárszóló, hogy lepadlózol. Az albumzáró pedig egy eszméletlen gyönyörű lírai szerzemény, ki ne hagyjátok azért, mert az az utolsó!

Na, ennyi ömlengés után a végére hagytam a negatívumot, azt, ami miatt nem tudom sajnos megadni az öt csillagot a lemezre. Arról van szó, hogy a rockabilly gyakorlatilag eltűnt a számokból, ami engem (minket) elég fájdalmasan érint. Nem lett annyival rosszabb az album, sőt, tele van kiemelkedő dalokkal, de akkor is eléggé hiányzik az a jampec hangzás belőle, az a kis fűszer, amitől az étel a remekből a kiválóvá emelkedik. De összességében azért nem vagyok csalódott, mert így is egy kiba***tt jó korongot rakott össze a Volbeat, nálam eddig simán az év legjobbja. Úgy kellett már, mint egy falat kenyér.

Cat szerint: [rating:4.5]

Bruzsy szerint: [rating:4.5]