Azt már évek óta tudjuk, hogy a Sziget Fesztivál nem épp a modern rockzene fellegvára, a külföldi bulituristákon kívül maximum csak a Quarton szocializálódott, álhipster bölcsész-zenetudósok és a megrögzött fesztiválrajongók érezhetik magukat jól rajta – és ez nem is fog változni, amíg továbbra is ilyen jól megy épphogy nullszaldós az egész.
De ez nem jelenti azt, hogy néha nem tudnak belenyúlni egy-két remek bandába, amire - ha az ember szereti őket - megéri rááldozni a napijegy árát, még akkor is, ha tudja, hogy azon az egyen kívül igazán jó koncertet úgyis csak a Doors Emlékzenekartól fog látni a Blues Sátorban, de cserébe még a pultosnak sem tudja mutogatás nélkül a tudtára adni, hogy épp melyik méregdrága borból szeretne inni, mert fülsiketítő módon zörög a discoshit a kocsma hangszóróiból.
Na, a Killers nagyjából ilyen zenekar. Az mondjuk egyértelmű volt már előtte is, hogy nem Sziget zárókoncertre valók, hiszen nekem is két év folyamatos unszolás kellett, mire rajongója lettem a zenéjüknek, de hát ezen ne akadjunk fent, az LMFAO sem szólt senki másnak, mint a rajongóiknak, ugyanez pedig a Killersre is igaz.
Az biztos, hogy egy rajongó szemével nézve a banda egy olyan koncertet nyomott le, amit csak dicsérni lehet, még akkor is, ha voltak azért belassulós momentumai az egésznek. Ez főleg annak volt betudható, hogy a már ismert Runaways-en kívül még két új dalt meghallgathattunk, amelyek közül ráadásul csak az egyik volt valamirevaló, a másikon (ami ráadásul még a ráadás első dala is volt), azt hittem, a közönség kollektív ásítozásba fog kezdeni. És mindezek mellé még egy teljesen felesleges másfél percnyi Forever Young is belekerült a repertoárba (nyilván a modern zenét kevésbé ismerők kedvéért).
De ezeken kívül tényleg nem lehetett a fiúkra panasz, egyszerűen pontosan tudták, hogy milyen dalokat kellett kiválogatni a három lemezből (igen, a Day & Age-ről is kiválasztottak a jó öt számból négyet), hogy a közönség maradéktalanul le legyen nyűgözve.
És le voltak. Legalábbis ott, ahol mi álltunk. Annak ellenére, hogy a koncert előtt 10 perccel elkezdett esni, nem volt túl sok menekülő, és miután kezdésre pont az eső is elállt, mindenki végigtombolta az egészet, méghozzá nem is akárhogy. Én voltam a legjobban ledöbbenve, mekkora pogó kezdődött a Mr. Brightside első taktusaitól kezdve (és még csak nem is az első 5 sorban álltunk). Valószínűleg egy ilyen zeneválasztás mellett egy ilyen közönséget az sem érdekelt volna, ha az egész unott arccal, playbackről szól, de hála az égnek erről szó sem volt.
Szerencsére a kivetítőn megjelenő arcok egyáltalán nem unottságról árulkodtak, Brandon Flowers tekintetéről egyszerűen áradt az, hogy mennyire jól érzi magát. Ehhez lehet az is kellett, hogy másfél év lazítás után idén mindössze 5 koncertet adtak a Sziget előtt, tehát még nem fásultak bele a dologba. Valószínűleg ez is volt az oka, hogy mennyire tiszta volt a hangja, talán nagyítóval lehetett csak keresni benne a hibát – az egész koncerten talán egyetlen egy rontás volt, amikor a Smile Like You Mean It-ben Ronnie elrontott egy dobtémát, de azt is teljesen profin sikerült lekezelni, kis nevetéssel megtoldva az egészet.
És ha már azzal kezdtem, hogy a Killeres zenéje egyáltalán nem Sziget zárókoncert alapanyag, hadd tegyem hozzá, hogy a show mindenképp az volt. Fény- és lézerjáték, tűzijáték a hátunk mögött, görögtűz a banda mögött, flitterek, minden jutott a végére, szóval szájat tátani még az is tudott, akinek a zene annyira nem jött be.
Sokan mondják, hogy a Killersnek még mindig a 2007-es, rémgyenge Sziget koncert árnyékából kell kitörnie (ezt nem tudom megerősíteni, hiszen akkor nem voltam ott), de az biztos, egy ilyen buli után, mint a tegnap esti, a magyar közönség és rajongók előtt már nem kell többet bizonyítani. Ha az új album nem is lesz nagy durranás, ezek a pillanatok mindenképp megmaradnak nekünk.
Setlist
Fotók: Mefi
