Megjelenés dátuma: 2010. április 13.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=coheed_and_cambria.xml]
A fura nevű Coheed and Cambria 1995-ben alakult, és a rockvilág viszonylag kevés, a szó eredeti értelmében vett progresszív zenekarai közé tartozik. Egyediségét az adja, hogy minden eddig megjelent (szám szerint 5) lemezük koncepcióalbum. Az énekes-dalszerző-multitalentum Claudio Sanchez kitalált egy fantasy világot, amelyben a Claudio nevű főhősünk azt kutatja, pontosan mi történhetett a szüleivel, Coheed-del és Cambriaval. A történetek pedig képregényben is megjelennek Amory Wars címen. Nos, erre azt hiszem, minden vérbeli sci-fi – fantasy – rock rajongó azonnal felkapja a fejét…
De sietek megjegyezni, hogy akit mindez hidegen hagy, az se mondjon le a Year Of The Black Rainbow-ról, mert itt igazából a zene a lényeg. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mire emlékeztet engem ez a hangzás, és végül rájöttem: olyan, mint a power metal letisztultabb, lecsupaszított változata. A gitárban ugyan lehetne erősebb (sajnos), és az ének sem annyira színpadias (szerencsére), de hangulatban nagyon hozza azt a szinte kézzel foghatóan borongós világot, ami a power metalra jellemző. Amúgy szerintem ha valaki nem ismeri az album hátterét, annak is feltűnik, mennyire egyben van az egész, és úgy tud egységes lenni, hogy a számok közben nem úsznak egymásra. Van titokzatos felvezetője és katartikus lezárása, e kettő közt lévő dalokra pedig igazi dallamok és hol sodróan gyors, hol lüktetéssé lassuló ritmusok jellemzőek. Mint már említettem korábban, az én kedvencem a Far, emellett ki kell emelnem a Here We Are Juggernaut-ot ami vezető single volt, az erőteljes gitár alapú World Of Lines-t, az In The Flame Of Error-t, és az egyetlen lassú balladát, a Pearl Of The Stars-t, ami tényleg nagyon szép lett. Végül az egészre felteszi a koronát az albumzáró The Black Rainbow a maga 7.5 perces világvége-összeomlás hangulatú dallamával, a hangszerek gyönyörű összjátékával – komolyan mondom, fantasztikus dal. Egyetlen szám van, ami nekem a hallgathatatlan kategória, ez pedig a Guns Of Summer, de ezt a problémát nagyon egyszerűen orvosoltam azzal a kis pipával, és ennyi, nem zavar be többet.
Elismerem, nem kimondottan napsütéses, madárcsicsergős tavaszba való hangzású ez az album – bár mostanság ebben amúgy sem volt sok részünk, igaz? Nade a lényeg szerintem az, hogy a Coheed and Cambria új albuma nagyon könnyen és gyorsan be tudja rántani az embert. Szinte mozgóképszerűen vetíti elénk Claudio Sanchez fantáziavilágát, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy újra és újra szeretnénk elmerülni benne és minden ismeretlen táját felfedezni.
Cat szerint: [rating:4.5]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]
