Megjelenés dátuma: 2012. június 1.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=agsilver_holdon.xml]
Hát itt van, megérkezett. Az együttes, amit szerintem joggal tekintünk a Rockonlelkek lassan három éves működésének egyik legnagyobb felfedezésének (akik még a saját hazájukban is annyira ismeretlennek számítanak, hogy egyetemi campusokon adnak fél órás koncerteket, amikor épp nem dolgoznak), kihozta az második stúdiólemezét, Hold On címmel.
Többször elsütöttük már az AG Silver tagjaira, hogy nem tudnak hibázni, és ez az album valószínűleg ismét bebizonyítja ezt. Azért mondom egyelőre feltételes módban, mert mégsem ugyanazt kaptuk, mint amit a debütalbum vagy a négy éve megjelent EP után vártunk, amit az elmúlt években kiszivárgott demófelvételek sejtetni engedtek. A banda zenéje ugyanis kicsit átalakult, mondhatnám úgy, hogy csillapodott, sokkal kevésbé pörgős koronggal állunk szemben.
Ez a letisztult hangzás pedig talán kicsit megosztja majd a hallgatókat, mert bár a fülbemászó dallamok és az harmonikus gitárok maradtak, de a dobok talán kicsit háttérbe szorultak, amik miatt úgy érezheti az ember, hogy nincs a lemezen még egy All That To Say vagy Now or Never. Pedig van, csak már ismertük őket.
Ugyanis van három szám, a RISE!, a Fixed On You és a Feels So Right, amiket szerintem nem csak én hallgattam rongyosra az elmúlt másfél évben, és amik egyszerűen rátornyosulnak a többi dalra. És ezért sajnáltam egy picit, hogy ekkora rajongója lettem az együttesnek, mert bár még így is sokkal jobban szólnak ezek a dalok, stúdiókörülmények között felvéve, normálisan keverve, de mégse ugyanaz az érzés, amit elsőre okoztak volna.
De azért csak ne panaszkodjunk, mert bizony ha ezektől eltekintünk, akkor is találunk halálian jó dalokat (szerencsére nem egy blokkban van ez a három szám, hanem nagyjából egyenlően szétosztva). Az összességében háttérbe szorított dobok néha azért előtűnnek, főszerepet kapva egy-egy pillanatra az egyes dalokban, amik hihetetlenül feldobják a számokat, nem engedve, hogy akár egy picit is unatkozzon az ember. Egyébként az érettség ilyen szempontból a zeneszerzésen is érződik, sokkal összetettebbek a dalok, ilyen szempontból pont jól egyensúlyozza ki ezt a letisztultabb hangzás.
A Fuse & Fire például egyszerűen hibátlan (na jó, a végén a lineáris lekeverés miatt kicsit húzom a számat, gyűlölöm ezt a számbefejezési formát), marha jól váltogatják a stílust az egyes részei között. Szintén ez lehet igaz az album két befejező dalára, a Last Resortra és az Angelre – előbbi viszonylag gyorsan kinőtte magát a kedvenc új dalommá, utóbbi pedig azért okozott ennyire kellemes meglepetést, mert a pozíciójából és a címéből ítélve valami egyszálgitáros, lassú ódára számítottam, és mennyivel több ez annál! És akkor ha már lírai dal, ne menjünk el egy szó nélkül a címadó Hold On mellett sem, egyszerűen gyönyörű lett.
Talán egyetlen olyan szám van, amiben harmadik hallgatásra sem sikerült semmi érdekest találnom, ez a Miss Michigan, ami számomra nagyon távol áll az együttes zenéjétől, kicsit country és kicsit folkrock beütéssel – aztán ahogy ismerem magamat, fél év múlva ez lesz az egyik legnagyobb kedvencem a korongról.
Mindezeket ismerve lehet, hogy korai még kiadni öt csillagot a lemeznek, de sajnálom, ha erről az együttesről van szó, én nem vagyok képes objektív értékítéletet mondani. Azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem csalódtam a srácokban, sőt, még kicsit meg is leptek. Nem mondom el megint, hogy a fiúkra figyelni kell, mert szerintem ezzel mindenki tisztában van, kivéve talán a nagyobb stúdiók főnökei. Akiket, mint tudjuk, elsőként fog falhoz állítani a forradalom egy ilyen kincs hanyagolásáért.
Aztán ki tudja, lehet a következő lemezt már az alterrock szintér egyik legforróbb együtteseként fogják felvenni.
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:5.0]
