Rockonlelkek

Rendhagyó poszt következik a blogon, egy filmet fogok ajánlani. És hogy miért? Mert egy kritikuskedvenc filmről van szó, amit az idei Sundance filmfesztiválon mutattak be? Dehogy! Hanem mert ezt minden zeneszerető embernek látnia kell. Egy dokumentumfilm, Dave Grohl ügyeletes rockisten első saját filmje, a témája pedig nem más, mint a legendás kaliforniai Sound City stúdió valamint annak Neve 8028-as keverőpultja.

Az egész stúdió egy szeletnyi rocktörténelem, a "Ha ez a hely mesélni tudna..." kezdetű mondatok is mind innen származnak. Ez az a pult, amin olyan lemezek készültek, mint a Nirvana Nevermind-ja, a Rage Against the Machine debütalbuma, a Queens of the Stone Age Rated R-ja, vagy a Fleetwood Mac és Rick Springfield első korongjai. A teljes lista itt található, lehet ámuldozni.

Maga a film tehát nem más, mint egy emlékmű egy régmúlt korszak előtt, amikor még a zenék nem számítógépen, a rocksztárok pedig nem mammutcégek irodáiban készültek. Rengeteg régi anekdota, sok-sok sztár, zenész és producer mesél arról, hogy milyen is volt ez a rockszakma akkoriban. Mindez nagyon sok régi zenével, humorral és ritka felvétellel megfűszerezve - egyszóval árad belőle a feelgood. Nem hinné az ember, hogy egy egyszerűnek tűnő tárgy, mint egy keverőpult, ekkora hatással lehet mindenre, amit ma zenének nevezünk.

Ráadásként az utolsó harmadában nem másnak lehetünk tanúi, mint ahogy a régiek és újak összeállnak felvenni egy új lemezt. Ugyanis Grohl a stúdió 2011-es bezárása után megvásárolta a Neve pultot és a saját garázsába vitette. Ezután összehívta a résztvevőket, és egy jamming session keretein belül pedig felvettek 11 számot. Csak hogy pár nevet említsek a résztvevők közül, Trent Reznor és Josh Homme (Mantra), Paul McCartney - Krist Novoselic - Pat Smear (Cut Me Some Slack), Rick Springfield és a Foo Fighters tagjai (The Man That Never Was) vagy épp Josh Homme (Centipede). Igazából az album sem rossz, de így, a filmmel együtt sokkal nagyobb élményt ad, sőt, ezen keresztül rajongóivá is lehet válni.

Szóval mire vártok még? Mozira fel!

A Coldplay két éve nem jött ki új anyaggal, most is csak a hamarosan érkező Az éhezők viadala: Futótűz című film zenéjéhez jöttek egy új dallal. Sosem voltam egy nagy rajongója a bandának, így megítélni sem tudom igazából a dalt (dehogynem, rossz), de majd ti megmondjátok, hogy miért tévedek. Addig is hallgassuk az Atlast.

J. Roddy Walston és zenekara előző albumával valóságosan elvarázsoltak bennünket, egyike lett azon kevés albumnak, amikre mindketten boldogan és gondolkozás nélkül adtunk öt csillagot. A psychedelic-rockandroll-southerrock-istentudjamégmi keverékét játszó együttes azóta leszerződött egy stúdióval, szeptemberben pedig érkeznek a folytatással, ami Essential Tremors címet fogja viselni. Ez az első dal róla, kicsit furán indul, aztán úgy fél perc után elszakad a lánc és kiszabadul az állat. Ez továbbra is kimondhatatlanul jó!

A Dead Letter Circus debütalbuma nagy kedvencünk volt annak idején. Sajnos a megérdemelt nemzetközi ismertséget nem hozta meg az ausztrál progrock bandának, de talán majd most. Augusztusban érkezik a folytatás The Catalyst Fire címen, és az első kislemez alapján brutáljó lesz!

Na, erre nem számítottam. Mármint arra, hogy a szeptemberben megjelenő, egyelőre még cím nélküli AFI album lead single-je egy NIN szám lesz. Na jó, nyilván túlzok, a refrén nem egy industrial nótáé, de egyébként... Persze az AFI mindig is szeretett kísérletezni, újabb hangzásokat belevinni az albumaiba, de azért ezzel mégis felhívták most magukra a figyelmet. Nem tudom, hogy mennyire lesz meghatározó ez az új albumon, de ha igen, akkor öröm lesz hallgatni és követendő példa lehet a többi, a post-hardcore unalomig ismételt kliséibe belefulladó együttes előtt.

Itt van, megjött! Az első hivatalos kislemez a hamarosan megjelenő, hatodik Kings of Leon albumról. Tipikus KoL dal, hogy tetszik?

Nincs mit hozzáfűzni, mindketten eléggé bírjuk a kaliforniai altmetálbandát (na jó, én szintekkel jobban), akiknek augusztusban érkezik az új albuma. M Shadows énekes szerint egy nyersebb, Led Zeppelin és Black Sabbath-gyökerű korongra kell számítani, ami sok mindent jelenthet, de nekem ennyi elég is, hogy az év egyik legjobban várt albumának számítson. És most megérkezett az első kislemez, a címadó dal, tessék hallgatni. Elég pöpec.

Megjelenés dátuma: 2013. február 12.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=stonefoxes.xml]

Kevés olyan szó van, ami akkora utat járt be a rockzene történetében, mint az indie. Funkciójából  adódóan sosem volt különálló stílus, mindössze egy gyűjtőnév, ennek köszönhetően pedig mindig az épp divatos irányzatot fedte le. Manapság már azt sem lehet mondani, hogy valóban a független előadók vannak az indie címkével jelölve, innentől kezdve pedig az indie, mint olyan, végleg céltalanná vált, jelenleg pedig még a rockzenét is éppencsak súrolja, köszönhetően az Imagine Dragons-féle borzalmaknak.

Az olyan együtteseket azonban szívesen illetem ezzel a szóval, mint a kaliforniai The Stone Foxes. Még akkor is, ha a zenéjük a lehető legtávolabb áll attól, amit az indie jelentett az elmúlt tíz évben.  A stílus nehezen beazonosítható, talán a The Black Keys és a The White Stripes blues-rockja a leginkább felfedezhető benne, de ez nem egy modern blues-rock lemez, sokkal több annál.

Első hallgatásra talán összegyűjteni sem tudtam, hogy hány különböző együttesből lehet összegyúrva. Ilyen szempontból semmi újat nem kapunk tőle, merít ez a rockzenében mindenhonnan. Killers, Zeppelin, Wolfmother, Foo, Black Keys, Rolling Stones, és még sorolhatnám. Egyetlen dolog az, ami összeköti őket, az a rengeteg gitár és a kicsit torzított ének, ami nagyon jól megy ehhez a stílusú zenéhez. És bár bevallom, az együttes korábbi munkásságából csak egy-két dalt ismerek, azok sokkal inkább épültek egyféle alapra, egyszóval mégis újat mutat a banda, csak a saját munkásságában. Ez pedig egy jó út lehet nekik.

A nyitódal meghallgatása kötelező mindenkinek, egyből megalapozza az egész lemez hangulatát, akinek ez nem tetszik, felesleges tovább próbálkoznia, ez nem az ő zenéje lesz. De akiknek igen, ott kötelező a továbbhallgatás, mert remek utazás előtt áll. A hard rockosabb Ulysses Jones, a blues-psychedelic keverék Cotto, vagy a Jump in the Water hihetetlen erővel csap le, az oldschool gitározgatásra hajazó Battles, Blades & Bones vagy a Goodnight Moon pedig remek levezetés egy pörgősebb szakasz után. A Talk to Louise vagy a Small Fires pedig kicsit infantilis játékosságával lesz egyből szerethető.

Alapból egy remek évünk van a rockzenei színtéren, egymást érik a jobbnál-jobb új albumok (nem is tudom, hány lemezről akarok még írni idén, csak időm lenne), de a Stone Foxes még így is ki tudott emelkedni. Ez az album szinte tökéletes, mindössze a hosszát tudom csak felhozni negatívumként. De ha ez az ára, hogy minden szám jó legyen egy lemezen, akkor legyen. Gyanúsan esélyes az év egyik legjobb albuma díjra.

Cat szerint: [rating:3.5]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]

Megjelenés dátuma: 2013. június 7. [mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=stockdale.xml]

Meghalt a király, éljen a király! - akartam kezdeni az albumismertetőt, de az a helyzet, hogy nem biztos, hogy meghalt az a király. Andrew Stockdale ugye a Grammy-díjas ausztrál Wolfmother énekese. És azért nem tudom leírni, hogy volt, mert pillanatnyilag  nem biztos, hogy múlt időben beszélhetünk a Wolfmotherről. Stockdale-ről úgy hírlik, elviselhetetlen alak, így a banda nem túl hosszú történetében többször is volt már szó arról, hogy feloszlanak. A legutóbbi viszont tényleg komolynak tűnt, hiszen ez a lemez már az énekes szólóalbumaként jelent meg, de a Wolfmother most ismét koncertezik, ráadásul LA-ben két show-jukra is gyakorlatilag órák, sőt, a második időpontra percek alatt fogyott el az összes jegy. Szóval én azt mondom, várjuk ki ennek a végét.

A Wolfmotherrel én 2009-ben ismerkedtem meg, akkor jelent meg a második albumuk, a Cosmic Egg. Az a lemez annyira bejött nekünk, hogy végül mindkettőnk év végi összesítésében az elsők között szerepelt - nálam konkrétan a legelső helyen landolt. Szóval mondhatjuk, hogy ez az album eléggé elöl volt a várólistán. Előrebocsátom, hogy lehet, hogy kicsit korai írnom róla, mert egy 17 számos lemezt elég nehéz beiktatni az időmbe. Ráadásul ez pont egy olyan album, aminek időt kell adni, nagyon nem elég 1-2x meghallgatni. De ahhoz elégszer átmentem már rajta, hogy tudjam: a jelenleginél csak jobb véleménnyel lehetek róla, szóval kirakom most, hogy hozzátok is minél előbb eljusson.

Azt mindenképpen már itt az elején le kell szögezni, hogy nem sok olyan zsenije van a mai rockzenének, mint Andrew Stockdale. Emlékszem, amikor először hallottam a címadó dalt, azt kérdeztem Bruzsytól: "ez valami cover, vagy magától ír ilyen riffeket ez a csávó?!". Akik nem ismerik a Wolfmothert, azoknak tudnia kell, semmi újat nem nyújt az album a Led Zephez vagy a Sabbath-hoz képest, a rajongók viszont azt mondják erre: észnél vagy? Dehogy akarok én újat, pont ezt akarom! Ezt a színtiszta, 60-70-es évekbeli pszichedelik, blues rockot, amivel a Wolfmother 2006-ban padlóra küldte a zenei világot. A különbség talán csak annyi, hogy Stockdale nem veszi annyira komolyan magát, könnyedén kalandozik a műfajon belül és játékosabb oldalát is megmutatja. Semmi, de semmi erőlködést nem érezni a dalokban, jó pár olyan van köztük, ami azt a hatást kelti, mintha csak leültek volna kicsit zenélni a haverokkal.

A számok közül amit ki kell emelni, mindjárt az első kettő, a Long Way To Go és a Keep Moving, nagyszerű mind a kettő. Az én kedvencem a Year Of The Dragon, egyszerűen imádom, ez a szám simán Woman szintű. Aztán később ott van még az Of The Earth, ez egy egészen egyedi szerzemény, és nagyon bírom még a Standing On The Corner-t, ez pont a lazább kategóriába tartozik. A vége felé kicsit mintha elfáradna, de lehet, hogy ez csak a hosszának tudható be, amit kivételesen nem tudok felróni neki - valószínűleg úgy állt hozzá Stockdale, hogy ki tudja, lesz-e még lehetősége lemezt kiadni, szóval rápakolt mindent, ami az ő szigorú mércéjének megfelelt. Én úgy fogom fel, hogy kaptam egy duplalemezt, ami ebben a formájában ugyan csak 4 csillag, de simán le tudok válogatni magamnak belőle egy 8-10 számos albumot, amire viszont megadnám az 5-öt.

Cat szerint: [rating:4.0]

Bruzsy szerint: [rating:4.5]