Rockonlelkek

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=songs2012_bruzsy.xml]

Akkor ha már cat elkezdte, én sem maradok le. És bár megszokhattátok, hogy azért nem feltétlenül egyezik az ízlésünk, szerintem olyan még nem fordult elő, hogy nem volt közös dal kettőnk listájában. Együttes nyilván van, de ugyanazokról az albumokról is más-más dalokat hoztunk ki kedvencnek.

Ennek az is lehet az oka, hogy idén a szokásosnál is több stílusból állt össze ez a Top 20-as mezőny - van itt alterrock, altermetál, post-grunge, metalcore, folk rock, indie rock, indie pop, post-rock, instrumentális prog rock és még post-hardore is. És több olyan szám, amiket év közben nem feltétlenül sztároltak, mert először az albumról akartam írni, de aztán valahogy elsikkadt. A Shinedown győzelme viszont gondolom egyáltalán nem meglepetés, hihetetlenül jól összerakott album lett, amiről tényleg csak véletlenszerűen lehetett legjobb dalt választani.

De elég a duma, lássuk a listát! :)

1. Unity - Shinedown (Amaryllis)
2. The Calm Before Reform - In Fear and Faith (In Fear And Faith)
3. Supremacy - Muse (The 2nd Law)
4. Fuse & Fire - Ag Silver (Hold On)
5. Viharom Tavaszom - Leander Rising (Szívidomár)
6. Vic The Butcher - Coheed and Cambria (The Afterman: Ascension)
7. IV - Athletics (Who You Are Is Not Enough)
8. Island - echolyn (Echolyn)
9. Wake Me Up - 77 Bombay Street (Oko Town)
10. From the Balcony - Cloudkicker (Fade)
11. Drowning - Skunk Anansie (Black Traffic)
12. Burning Down Love - The [New] Shining (Full Circle)
13. Ain't No Telling - The Temperance Movement (Pride - EP)
14. Gone Sovereign - Stone Sour (House Of Gold & Bones Part 1)
15. Everybody Talks - Neon Trees (Picture Show)
16. Leathers - Deftones (Koi No Yokan)
17. Feel It - Wake Up Lucid (Feel It)
18. History Repeating Pt. 1 - The Megas (History Repeating: Blue)
19. Cemeteries - The Vinyls (Cemeteries CDS)
20. Run Boy Run - Woodkid (Run Boy Run)

És akkor hamarosan jövünk a legjobb albumokkal.

Megjelenés dátuma: 2012. október 5.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=77bs_okotown.xml]

A svájci srácok tavalyi nagy sikerű albuma (Up In The Sky) után idén máris kiadták az új lemezüket, egy kis önismétléssel, de ugyanolyan remek dallamokkal, és egy nagyon szépen felépített utazással a koponyánk körül.

A Follow the Rain szépen megnyitja az albumot, elindulunk Oko Town felé, követjük az esőt egy olyan helyre, ahol végre újra látjuk a napot. A Planet Earthben megköszönjük az Anyaföldnek, hogy vigyázott ránk és, hogy láthattuk a világot. Természetesen erről az albumról sem maradhatnak le a popkult utalások - lásd Kirk kapitány vagy James Bond a következő számban (Wake Me Up) - amiben alvás közben megmentjük a világot, ebben a számban még a hangszereket is tökéletesen használják fel a dallamokhoz, ezt nem lehet nem szeretni. A Low on Air-t már az album előtt kiadták, akkor még nem tudtunk vele nagyon mit kezdeni, hiszen nem a megszokott 77 hangzása volt, de itt tökéletesen működik, mert a gürcölésben mindenki elfárad egyszer, és nem bírja levegővel, ezért megpihenünk a kertben (Garden), ami az album legszebb száma ráadásul az Angel mellett.
Az album címadója, az Oko Town a legőrültebb szám az albumon, az ukulele remek hangulatot ad, és mivel Ben Royt legyőztük, mindenki boldog, de már nem vagyunk bohócok (Clown), ami a múltat mutatja meg, hogy milyenek is voltunk fiatalon, és mennyire boldoggá akartunk tenni valakit, de ehhez egy angyal kell (Angel), akire mindenkinek minél hamarabb szüksége van. A kereső (Seeker) nyitódallamai picit az AG Silverre emlékeztetnek, de lehet, hogy csak azért mert én is mindenben keresek valamit, mint mindenki más. És ezért is akarunk indiánok lenni (Indian), mert ha messzire kerültünk az otthonunktól, haza tudnánk találni, és nem kéne sokat keresni a hazautat. A szivárvány (Rainbow) végén aranyat találunk, ami itt az otthont jelenti, de mivel messze kerültünk onnan, nehéz lesz a hazaút, sok harccal (Gladiator) és tragédiával (Johnny) fogunk találkozni, de miután bejártuk a világot, év végére haza kell mennünk, mert mindenki ott vár ránk (Gotta Get Home).

Lehet, hogy picit metának tűnik az album, de egyszerű a mondandója: Minden tettünkért mi vagyunk a felelősek, de ha bízunk magunkban, akkor nincs olyan feladat, amit ne tudnánk megoldani.

Már elmondtam párszor, de egyszerűen olyan jól összehangolták a dallamokat és a szöveget, hogy csak 1-2 helyen tudok belekötni: például a Johnny-t ki kellett volna venni, nem illik bele a képbe, talán egy másik téma jobb lett volna ide. Egyébként az albumon mind a négy testvérnek van egy saját száma, amiben ő énekel, plusz, minden számot együtt írtak, itt nincs igazán frontember.
Egy szónak is száz a vége, meseszép albummal lepett meg minket a 77 bombay street, nem véletlenül nézem már a turnédátumokat, mert ezt élőben is muszáj hallani.

4,5/5

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=songs2012_cat.xml]

Na, akkor ha mindenki túl van a halászlé és beigli evésen, a családlátogatáson és az ilyenkor kötelező, tetemes mennyiségű alkoholt is elfogyasztotta, akkor ideje rátérni a listákra. Úgy döntöttünk, hogy a korábbiakkal ellentétben idén(től) inkább maradunk a jól bevált playernél, mégiscsak egyszerűbb, ha benyomod az első dalt, szól a zene folyamatosan, ha valami nem tetszik átugrod (de olyan úgysem lesz :P), és nem kell egyesével elindítani őket.

Mit lehetne összességében mondani erről az évről? Ami a dalokat illeti, azokra nem lehet panasz, de ha az albumokat nézzük... ehhh. De erről majd bővebben az albumok összesítésénél. Mindenesetre még azok a csalódást keltő lemezek is tudtak egy-egy olyan dalt hozni, amit muszáj volt feltennem erre a listára. Stílusokat tekintve az uralkodó a punk, post-grunge, indie, és a folk, de becsúszott 1-1 prog és piano rock dal is. Ami pedig a listavezetőt illeti, nos, az Amaryllis első hallgatásra szerelem dala az év legjobbja lett nálam, és ezen mit sem változtat az eltelt 9 hónap.

Akkor lássuk a befutókat és a sorrendet:

1. Miracle - Shinedown (Amaryllis)
2. Swallowed Up By the Ocean - Billy Talent (Dead Silence)
3. Tired - Stone Sour (House of Gold & Bones Part 1)
4. Goodnight, Fair Lady - Coheed & Cambria (The Afterman: Ascension)
5. R U Mine? - Arctic Monkeys (Single)
6. I Don't Wanna Go Out - Royal Republic (Save The Nation)
7. Go Right Ahead - The Hives (Lex Hives)
8. Guardian - Alanis Morissette (Havoc And Bright Lights)
9. Heaven and Hell - The Classic Crime (Phoenix)
10. Hopeless Wanderer - Mumford & Sons (Babel)
11. Follow Me - Muse (The 2nd Law)
12. Let Yourself Go - Green Day (Uno!)
13. Conduct - The Cranberries (Roses)
14. Ho Hey - The Lumineers (The Lumineers)
15. Eluded Me - The Gravitons (Sun Drive)
16. My Gun - The Rubens (The Rubens)
17. Carnivores - Spirit Of John (Rats)
18. Chalk Outline - Three Days Grace (Transit Of Venus)
19. Give Back My Life - Papa Roach (The Connection)
20. Runaways - The Killers (Battle Born)

És szokás szerint kommentben jöhetnek a ti kedvenceitek, ha van kedvetek megosztani :)

Az AG Silver is meglepett bennünket karácsonyra. Az októberi lemezbemutató koncertjükön egy másik helybéli rapperrel, MC3PO-val közösen adták elő az új lemez címadó dalát, ami annyira jól sikerült, hogy egyből fel is vették stúdióban. Ráadásnak pedig szintén megérkezett az együttes első videóklipje, szintén az új lemezről, de ezt már csak a tovább mögött nézhetitek meg.

Megjelenés dátuma: 2012. szeptember 7.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=billy_talent.xml]

Hja, de sok albumismertetővel el vagyunk maradva! De talán még év végéig tudunk egy párat pótolni... Szóval! Billy Talentet egy barátom mutatta úgy 2 éve, és bár az előző lemezük összességében nem igazán fogott meg, mégis találtam rajta 1-2 igazán jó számot: pl. a Diamond on a Landmine annyira jó dal, hogy még a legutolsó Rockumentaryra is rátettük. Az ilyen albumok pedig nálam instant hallgatósak.

Megmondom őszintén, számomra a Dead Silence az idei év - igen kevés - pozitív csalódásai közé tartozik. Sokkal jobban elkapott ez a lemez, mint az előző, a megjelenése után hetekig szinte naponta lepörgött nálam. Ráadásul a banda egy olyan stílusban nyomul, ami általában tökre nem az én világom. Bár tény, hogy a Billy Talent hardcore-ja azért mondhatni elég rádióbarát... ennek pedig az az eredménye, hogy tele van a lemez igazi fülbemászó szerzeményekkel! Elindítod, és azon kapod magad, ahogy jönnek a dalok egymás után, hogy mindegyik tetszik. De komolyan, szerintem az első gyengébb szám a 8. Man Alive!. És gondolhatjuk, hogy "persze, a jobb számokat biztos előrepakolták", de nem: oké, ott van a Viking Death March meg a Surprise Surprise másodiknak és harmadiknak, miattuk nem is könnyű továbblépni, de én pl. nagyon szeretem a Hanging By a Thread & Cure for the Enemy duót 9. és 10. helyen. Zárásul pedig ismét ott egy rendkívül erős páros: a Swallowed Up By the Ocean és a címadó Dead Silence. Előbbi kicsit lassan indul be, de az első refréntől (ami egyszerűen gyönyörű) valami eszméletlen ívet jár be a szám, szerintem a korong egyik legjobb (ha nem a legjobb) szerzeménye. Igen, a 13. helyen. A Dead Silence pedig kapott egy kis punkos hangzást, ami igazán egyedivé teszi.

A fentiekhez persze sok-sok gitár és remek vokál társul, ez már csak természetes. Hm, nehéz értékelni... nem átütő, de nagyon-nagyon élvezetes lemez, maximum 2 kevésbé jó szerzeménnyel. Erős 4fél mindkettőnk részéről. Szeretjük :)

Cat szerint: [rating:4.5]

Bruzsy szerint: [rating:4.5]

90 éves, imádja a rockzenét és persze a rajongóit. Két éve egy teljes power metál rockoperával állt elő (tényleg jó!), most pedig két karácsonyi dallal kedveskedik nekünk az ünnepekre - a jellegzetesen zengő hangja és a gitárok fémes zúgása pedig garantálja a végeredményt. Köszönjük!

Megjelenés dátuma: 2012. október 9.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=cc_ascension.xml]

Nagy kihívás előtt állt a Coheed and Cambria a 2010-es Year of the Black Rainbow után: nem csak a legsikeresebb album lett az együttes történetében (amivel most már Amerikán kívül egyre több helyen hódítanak), de a kritikai visszhangja is egyértelmű volt, magasan a legkiforrottabb és legletisztultabb lemez is volt egyben.

És mivel manapság nagyon kevesen képesek az igazi duplázásra, én is picit szkeptikus maradtam az új koronggal kapcsolatban. De szerencsére nem kellett csalódnom, a Claudio Sanchez megint megcsinálta és egy olyan anyagot tett le az asztalra, ami hallatán csak elégedetten lehet csettinteni.

A szokásokhoz híven ismételten egy koncepcióalbumról van szó, de ezúttal van benne egy kis csavar: ez csak az egyik fele. A The Afterman ugyanis egy duplalemez, aminek második része (Descension alcímmel) jövő februárban fog érkezni. Talán ez a koncepcióalbumi lét az, ami miatt annyira egyben érzi az ember az egészet, egy percre sem kizökkenve tud elmerülni a megteremtett mitikus világban.

Az biztos, hogy zeneileg ismételten kiemelkedőt és merészet alkottak. A gyors intró után elkezdődő Domino The Destitute például a maga 8 percével nem ragad bele az önismétlésbe, mindig a megfelelő pillanatban történik egy váltás, ami még tovább árnyalja a hallottakat. A gitárok ráadásul kiemelt szerepet játszanak, bár szerzőtársammal ellentétben én már az előzőn sem hiányoltam annyira őket.

Igazából szerintem egy sokkal sötétebb, borongósabb, mélyebb lemezről van szó, még akkor is, ha néha előbukkan egy-két könnyedebb dallam, mint például a Goodnight, Fair Lady személyében. De a korongot annyira uralják a progresszív elemeket egymásra halmozó zseniális szerzemények, mint például a Mother of Men vagy a Vic The Butcher, hogy egyértelműen csak másodhegedűs szerepet tudnak játszani.

Persze nem teljesen hibátlan ez az album sem, a közepén található Hollywood the Cracked című dal például annyira sematikus és egyértelműen a mainstream irányzatot célozza meg (bár hála az égnek a dubstepet kerülik, de így is került a végére kis industrialos hangzás), hogy elgondolkozik az ember, hogy mit keres ezen a lemezen, még akkor is, ha nem amúgy nem egy teljesen rossz dalról van szó.

A gitárokat és a zene sokrétűségét már dicsértem, de nem ejtettem szót Claudio Sanchez hangjáról. Az biztos, hogy elég különleges orgánuma és terjedelme van, ami mindezekkel vegyülve teszi a Coheed & Cambria zenéjét annyira egyedivé, amilyet nem sokat tudnak nyújtani, és nem csak a progresszív rock színpadán.

Egyszóval, a Coheed & Cambria megint megcsinálta, sikerült megismételniük a 2 évvel ezelőtti teljesítményüket, sőt, talán túl is szárnyalták azt. Nem hiába kapta meg mindkettőnktől a  legjobb értékelést, és ezzel az idei év második ötcsillagos albuma címet.

És bár egy 40 perces lemezért szokásom kicsit fanyalogni, most nem fogok, hiszen mint említettem, alig pár hónap és rátehetjük a mancsunkat a folytatásra. És ha az ilyen jó lesz... Igazából arra leszek kíváncsi, hogy az Ascension mélységével szemben a Descension vajon pont kicsit könnyedebb hangvételű lesz-e. Akármi is a helyzet, bízok a bandában, hogy sikerrel abszolválják majd.

Cat szerint: [rating:5.0]

Bruzsy szerint: [rating:5.0]

Wow. Azért ez most meglepett. Azzal nyilván tisztában vagyunk, hogy a Grammy-díjak évek óta elég nevetséges szintet képviselnek (a blog indulása utáni Kings of Leon tarolás is hiába esett jól nekünk rajongóknak, ordított róla, hogy a divat diktálta), ennek ellenére most eléggé megdöbbentem ezen a listán. Mert bizony az év albuma öt jelöltjéből négy bizony rockzene. Ilyen is régen volt. Mondjuk csak egy-két apró meglepetés van köztük (a Fun-ról egyikünk sem gondolta volna, hogy ekkora kritikuskedvenc lesz), hiszen Jack White, Gotye (lassan két éves a szám, már bánom, hogy anno nem írtunk róla a blogon - fene gondolta volna, hogy ekkora siker lesz), a Mumford, a Black Keys, Springsteen vagy a Muse eléggé papírformának érződnek egy ilyen díjátadó-jelöléskor.

Na de ne panaszkodjunk, örüljünk az arányoknak, és lássuk, kik is szállnak versenybe a négy fő, és a négy rockzenei díjért az 55. Grammy díjátadón:

Az év produkciója

•  "Lonely Boy" – The Black Keys
• "Stronger (What Doesn't Kill You)" – Kelly Clarkson
• "We Are Young" – Fun featuring Janelle Monae
• "Somebody That I Used to Know" – Gotye featuring Kimbra
• "Thinkin Bout You" – Frank Ocean
• "We Are Never Ever Getting Back Together" – Taylor Swift

• El Camino – The Black Keys
• Some Nights – Fun
• Babel – Mumford & Sons
• Channel Orange – Frank Ocean
• Blunderbuss – Jack White

• "The A Team" - Ed Sheeran, songwriter (Ed Sheeran)
• "Adorn" - Miguel Pimentel, songwriter (Miguel)
• "Call Me Maybe" - Tavish Crowe, Carly Rae Jepsen & Josh Ramsay, songwriters (Carly Rae Jepsen)
• "Stronger (What Doesn't Kill You)" - Jörgen Elofsson, David Gamson, Greg Kurstin & Ali Tamposi, songwriters (Kelly Clarkson)
• "We Are Young" - Jack Antonoff, Jeff Bhasker, Andrew Dost & Nate Ruess, songwriters (Fun featuring Janelle Monae)

• Alabama Shakes
• Fun
• Hunter Hayes
• The Lumineers
• Frank Ocean

• "Hold On" – Alabama Shakes
• "Lonely Boy" – The Black Keys
• "Charlie Brown" – Coldplay
• "I Will Wait" – Mumford & Sons
• "We Take Care of Our Own" – Bruce Springsteen

• "I'm Alive" - Anthrax
• "Love Bites (So Do I)" - Halestorm
• "Blood Brothers" - Iron Maiden
• "Ghost Walking" - Lamb of God
• "No Reflection" - Marilyn Manson
• "Whose Life (Is It Anyways?)" - Megadeth

• "Freedom at 21"  - Jack White, songwriter (Jack White)
• "I Will Wait"  - Ted Dwane, Ben Lovett, Winston Marshall & Marcus Mumford, songwriters (Mumford & Sons)
• "Lonely Boy" - Dan Auerbach, Brian Burton & Patrick Carney, songwriters (The Black Keys)
• "Madness"  - Matthew Bellamy, songwriter (Muse)
• "We Take Care of Our Own" - Bruce Springsteen, songwriter (Bruce Springsteen)

• El Camino - The Black Keys
• Mylo Xyloto - Coldplay
• The 2nd Law - Muse
• Wrecking Ball - Bruce Springsteen
• Blunderbuss - Jack White

A Killers idén sorozatban már hetedik éve ad ki jótékonysági célból egy karácsonyi számot. És bár volt köztük zseniálisan jó, az elmúlt években sorra csalódást okoztak. Igazából maga az együttes is egyre nagyobb csalódás, nem véletlenül nem született írás az idei új lemezükről, de titkon azért reménykedtem egy gitárgazdagabb ünnepi dalban. Nem jött össze, az I Feel It In My Bones olyan, mint egy Genesis szám és Chris Rea szerelemgyereke, eredetiség nem sok van benne. De azért itt a helye, ha már hagyomány.

Megjelenés dátuma: 2012. szeptember 21.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mumfordbabel.xml]

A 2007-ben alakult Mumford and Sons zenéje nagyon sokáig ismeretlen volt előttem. 2010-ben, a Lone Star pilotjában találkoztam először a folk rockot játszó angol banda számaival (The Cave, Little Lion Man, Awake My Soul), amik után muszáj volt bepróbálnom az együttes debütalbumát. Nagy meglepetésemre nemcsak a sorozatban felcsendült dalok, hanem az album többi trackje is elnyerte a tetszésemet. A dalok hangulata, a szövegek, a gazdag hangszerelés és az egész album felépítése szinte tökéletessé teszik a Sigh No More-t. Ritka, hogy egy albumnak mindegyik számát szeressem, de a Sigh No More ilyen. Éppen ezért kíváncsian vártam a Babelt, mert reméltem, hogy ez az album is ugyanúgy el fog varázsolni.

A címadó Babel energikus, tulajdonképpen ott folytatja, ahol az előző album abbahagyta. Ugyanaz a stílus és hangszerarzenál köszön vissza, mint a Sigh No More dalaiban. A zárása pedig finoman átvezet az album második számához, a Whispers in the Darkhoz. Tetszik a dal íve és a gyors és lassú részek váltakozása. Az ezt követő reményteli I Will Wait már az album megjelenése előtt ismert volt és első hallgatásra magával ragadott, az egész lemez egyik legjobb dala.

A Holland Road egy kicsit visszavesz a tempóból és bár nem olyan karakteres szám, mint az előző három, kifejezetten jólesik hallgatni. A Ghosts That We Knewben a zene helyett Marcus Mumford hangja kerül előtérbe. A hangszerek inkább háttérelemként szolgálnak, nem bírnak olyan domináns erővel, mint a többi dalban. Ez persze nem baj, mert így sokkal jobban tud érvényesülni a melankolikus szöveg. A Lover of the Lightot nehezen kedveltem meg és nem is éreztem olyan erősnek, de a klipje óta az egyik kedvencem a lemezről. A Lovers’ Eyes íve hasonló a Lover of the Lighthoz, de nem emelkedik ki az album lassú dalai közül. Amikor először végighallgattam a Babelt, nem is maradt meg bennem. Az utána következő Reminder pedig olyan rövid, hogy mire át tudnám adni magam a dalnak, addigra már véget is ér a szám.

A lassú szekciót a Hopeless Wanderer töri meg. Szövegét tekintve ez a szám áll hozzám a legközelebb és bár megtanultam értékelni a jelent, nagyon sokszor kívántam azt, hogy rohanjon az idő és legyek idősebb. A Broken Crown az album legdepresszívebb száma, mind dallamban, mind szövegben szívszorító. A Below My Feet egy csodálatos ima, a lassú számok közül a legszebb. Az albumzáró Not With Haste sajnos elég súlytalan lett, lényegében ugyanazt a témát viszi tovább, mint az előtte levő szám. Reménykedő kicsengésével persze illik a sorba, de akkor sem lettem volna szomorú, ha ez a szám lemarad a lemezről.

Nem tudom annyira dicsérni a Babelt, mint a Sigh No More-t, pedig nem sokkal marad el mögötte. Nincs meg benne az az újdonság és meglepetés, mint az előző albumban, mégsem nevezném csalódásnak. A Babel ugyanazt a hangzás- és érzelemvilágot hozza, amiért megkedveltem a Mumford and Sonst. És mivel a dalok többsége sokkal jobban szól élőben, egész biztos ott leszek a március 8-i budapesti koncertjükön.