Rockonlelkek

Nincs mit hozzáfűzni, októberben új album Lightning Bolt címmel, ez pedig a lead single róla. Óriási, azóta keresem a hajamat. Hangerőt maximumra!

Szeretek koncertre járni. Oké, egy-két rosszabb előadás utáni reggel, halál fáradtan munkába tartva néha revideálni szeretném ezt az álláspontomat. Aztán jön egy olyan, mint amit a Volbeat csinált tegnap este, és ott akarok lenni velük minden nap, követni őket egész Európán át. De nem csak az élmény miatt élvezem, hogy jelen vagyok, hanem mert elemző tekintetem is sok mindent lát egy koncerten. Például azt, hogy kik azok, akik ha a mai világban a lemezeket már nem is veszik meg, de egy élő koncerten mindig ott vannak.  És persze a koncertek látogatóit figyelve mindig érdekes helyzetképet kaphatunk arról is, hogy egy zenekar hol tart a nemzetközi színtéren.

A Volbeat is nagy utat járt be 2010 óta, amikor utoljára felléptek hazánkban. Azóta megjelent két albumuk, a Still Counting újrakiadásával a tengerentúlon is egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, ráadásul idehaza is egyre gyakrabban találkozni egy-egy rádióbarátabb dalukkal a Petőfin. És míg 2010-ben még "csak" egy Dieselt tömtek meg, mostanra viszont már a PeCsában gyülekezhettek a rockabilly metál szerelmesei, amit ha nem is sikerült teltházasra megtölteni, de szégyenkezésre így sem maradt ok. És ezek után egyértelművé vált számomra, hogy nincs végleg elveszve hazánk zenei kultúrája, nem legyőzhetetlen a rádiókból ömlő diszkóshit, csak megfelelő ellenpont kell hozzá.

És a Volbeat nem hagyott senkit sem cserben, a csaknem 2 órás koncert végére nem volt olyan ember, aki ne tombolhatta volna ki magát egy-két kedvencére. Ilyen szempontból nagyon okosan válogatták a setlist dalait, mert nem csak, hogy mind az öt albumról kerültek bele klasszikusok, de még arra is figyeltek, hogy a banda heavymetal-gazdag dalai és a rockabilly dalok is nagyjából egyforma arányban legyenek jelen. Lehet, hogy iszonyatosan meleg volt és kiizzadtuk egy kisebb afrikai ország éves vízszükségletét, de ez a koncert egy zárt helyen, a hangládák közvetlen közelében volt az igazi, szabad téren már nem lehetett volna ugyanezt a hangulatot megismételni. És akkor ha ezt nyakon öntjük egy zseniálisan hangulatos körítéssel, megvan minden, amire egy rajongó vágyhat.

Mindkettőből csak úgy áradt a közönség iránti alázat, és bár nem tudom megmondani, hogy ezek mennyire megszokott események a turné többi állomásán, az azért sokat elárulhat, hogy nem csak a PeCsa kigyúrt kopaszait, hanem a saját szekuritiseiket is meglepték ez utóbbi akcióval. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy a koncert közben volt egy kis vadítás, egymás után egy Rammstein, egy Judas Priest és egy Slayer snippet azt is felrázta, aki csak kísérőként jött el erre a koncertre.

Viszont ez nem minden szempontból volt nyerő, mert ezek alatt a részletek alatt jött ki igazán, hogy egy sima heavy metal bandaként mennyire átlagosak lennének. Az ő dalaik is ugyanezekre a 30 éve ismert riffekre építkeznek, mindent profi módon lenyomnak, ami nem meglepő, hiszen a nemrég csatlakozott új gitáros, Rob Caggiano lehúzott már pár évet egy-két neves bandában. De igazából a mellékelt ének és stílus messze kiemeli a többiek közül őket, és éppen ez az oka, hogy a legnagyobb buli a Guitar Gangsters és a Beyond Hell dalainál zajlott.

A korábbi dalok között sokkal erősebben van jelen a standard heavy metál, a legújabb lemez pedig nem eléggé rock and roll ehhez - külön kiemelve az idehaza is egyre több helyen hallott Cape of Our Hero-t, ami egy rémesen egyszerű stadionrockdalnak hallatszott a koncerten. Még úgy is, ha a közönség tizenéves hölgytagjai erre tombolták a legnagyobbat.

Ettől eltekintve kevés ekkora bulin voltam életemben, aki kihagyta, az nagyon sajnálhatja. És bár a zenekar is elégedett volt a közönséggel, ez nem jelenti azt, hogy most nem kell három évet várni egy újabb budapesti látogatásra. Szóval a novemberi két osztrák koncert (Bécs és Graz) kötelező program mindenkinek, már most tessék felvésni a naptárakba. Addig pedig ajánlom megtekintésre alant a Rock am Ring koncertjük felvételét, a setlist alatt, a tovább után.

Edit this setlist | More Volbeat setlists

A hírek szerint még idén új lemezzel jelentkezik az Arctic Monkeys, itt az első hivatalos kislemez róla. Kicsit mindig felemás viszonyban voltam ezzel a bandával, vannak számaik amiket eléggé szeretek - a tavalyi single-t konkrétan imádtam -, de a többség valahogy olyan semmilyen nekem. Ez az új dal egy lassabb tempójú szerzemény, ezzel együtt minden hallgatással egyre jobban tetszik. Lehet, hogy mégsem annyira reménytelen a kapcsolatunk?

Megjelenés dátuma: 2013. március 22.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=british_india.xml]

Sokszor említettem már, mennyire elszomorít, hogy utóbbi egy-két évben milyen mélyrepülésbe kezdett az indie rock műfaj. Igazából nem értem ezt a tendenciát, hiszen az indie, mint olyan, nem szab határokat a bandáknak, minden rocker kiélheti a kreativitását ezen a stíluson belül. Ezzel együtt rendre ötlettelen és egysíkú indie rock lemezek születnek, a többségre már a rock jelző sem illik - a műfaj ikonikus zenekarai közül sokan kimondottan popba hajló albumokat készítettek az utóbbi időben.

Szóval az amúgy ausztrál British India új, immár 4. stúdióalbuma igazi üdítő kivétel, annyira indie rock, amennyire csak lehet. Hamar rájöttem, miért jön be annyira: pár helyen rendkívül emlékeztet az Airborne Toxic Event-re - a Blinded és a We Don't Need Anyone kiköpött TATE - de ez valószínűleg csak a véletlen műve. Mindenesetre ennyi már elég volt nekem ahhoz, hogy időt szánjak rá és alaposabban meghallgassam.

Az első öt szám szinte hibátlan. Mind-mind dallamos, fülbemászó szerzemények, és a gitárra sem lehet panasz. Közülük a Summer Forgive Me a legjobb szerintem, ezt be is tettem az előző My Top Rated-be. Aztán van itt két olyan típusú dal, ami nekem nagy favoritom - tudjátok, lassan kezdődik, és a végére egészen felpörög -, az albumnyitó Plastic Souvenirs és az I Can Make You Love Me. És persze ott a két, már fent említett szám, közülük is a Blinded az, ami minden vérbeli indie rockernek potenciális új kedvence. A 6. dal a vízválasztó, az még passzol a korábbiakhoz, utána viszont következik két lassú szerzemény, ezek elég közepesre sikerültek, és hát a végét a pörgős, kissé punkos 9. Another Christmas In The Trenches sem igazán tudja megmenteni, főleg mert a záró Crystals bealvósan unalmas. Ezzel együtt a lemez vége szerintem simán megbocsátható az elejének fényében.

Lehet, hogy ideje lenne külön címkét létrehozni az ausztrál bandáknak? Ez már tényleg a sokadik, meglepően jó lemez odaátról.

Cat szerint: [rating:4.0]

Bruzsy szerint: [rating:0.0]

Megjelenés dátuma: 2012. augusztus 24.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=royal_republic.xml]

Ezzel az albumismertetővel már jó ideje adósok vagyunk. A nagyon ígéretes svéd zenekarral még tavaly októberben ismerkedtünk meg, Bruzsy volt a koncertjükön Prágában - igazából Kopek koncertre ment, akik a RR előzenekaraként léptek fel a cseh fővárosban. Én ugyan nem láttam őket, de azt mesélte, hogy hatalmas bulit csináltak, szóval a lemez felkerült a meghallgatandók kilométeres listájára, de csak mostanában kerültem oda, hogy alaposabban lecsekkoljam.

Mert amúgy átmentem ám rajta 1-2x, rá is került az egyik szám a tavalyi kedvenc dalaim listájára: ez volt az I Don't Wanna Go Out. Eszméletlenül bejött a dal punkos lendülete, a mai napig nagyon szeretem. Amiért végül nem merültem el jobban a lemezben annak az lehet az oka, hogy olyan 50-50%-osnak tűnt. Kicsit fura album ez, legalább 2-3 sítlus képviselteti magát rajta, és az a baj, hogy pont az elejére sikerült pakolni a viszonylag semmitmondóbb alterrockos dalokat. De ha az első hármon túl vagyunk - amik amúgy nem rosszak, csak elég közepesek - akkor jön az Everybody Wants To Be An Astronaut, és innentől kezd az album figyelemreméltóvá válni. Ez a szám kimondottan karakteres, és már itt megvillan az a humor a dalszövegben, ami később  vissza-visszatér a dalokban - szerintem idiotizmusban a 77 Bombay Streettel is felveszik a versenyt. És akkor lehet meglepődni, mert az ezt követő Make Love Not Warral olyat kapunk, amire egyáltalán nem számítottunk: ez bizony punk a javából! Mint ahogy a Molotov, a Punch Drunk Love és a Revolution is, ezek a számok a 70-es évek legszebb punk korszakát idézik. Ha pedig eddig nem lett volna világos, miért tombolja végig a közönség a koncertjeiket, akkor a Sailing Man egyértelművé teszi - a refrénjében igazi hajletevős lendület van. A legjobbak a lemezen azonban szerintem a már említett I Don't Wanna Go Out-on kívül az Addictive (micsoda dalszöveg, OMG!) és a Vicious (ilyet még, sokat!), ez a három dal mindent visz.

Sokadik hallgatás után jöttem rá, hogy lassú szám gyakorlatilag nincs az albumon, dehát ez összességében egy garage punk-rock lemez lenne, vagy mi, szóval nem is hiányzik róla. Egyedül azt tudom neki felróni, hogy kicsit hosszú - 12 dal + 2 bónusz, az első hármat simán lehagyhatták volna. De ezzel együtt mindenképp hallgassátok meg, garantálom, hogy mindenki talál rajta legalább egy új kedvencet.

Cat szerint: [rating:4.0]

Bruzsy szerint: [rating:4.5]

Egy ideje adósak vagyunk arról, hogy beszámoljunk a Pop Evil egyik albumáról. Szépen lassan az altermetál-postgrunge szcéna egyik meghatározó alakjaivá növik ki magukat, azonban véleményünk szerint egy igazán koherens és jó albumra még várni kell tőlük. Egy-egy szám nagyon jó, de azon kívül semmi extrát nem nyújtanak. Na majd most? Májusban érkezik új albumuk, Onyx címmel, hátha most tényleg meg tudják mutatni. Bár a lead single alapján nem vagyok ebben biztos, igazából ezt bárki meg tudja csinálni.

Az egy dolog, hogy 18 év után a Black Sabbath idén megjelenteti tizenkilencedik stúdióalbumát, 13 címmel. Oké, várjuk. Na de: 35 év után ismét Ozzy Osbourne fog énekelni, ráadásul Brad Wilk, a Rage Against the Machine dobosa is beszállt Tony Iommi és Geezer Butler mellé. Nem rossz. És akkor most hallgassuk meg róla az első kislemezt, God Is Dead? címmel, és ugorjon az egekbe a várási fok!

Megjelenés dátuma: 2013. április 9.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=volbeat_ogsl.xml]

Megint én fogok heavy metalról írni, haha! Emlékeztek még? 2010-ben a dán fenegyerekek negyedik albuma lett a kedvencetek itt a blogon, ahogy nekem is, Bruzsynál pedig csak hajszállal csúszott le a dobogó legfelső fokáról (fájt is neki rendesen, hogy választani kellett az első kettő közül). Nem túlzás kijelenteni, hogy nálunk, a blog szerzőinél olyan magasságokban jár a Volbeat a kedvencek között, ahol már iszonyú nehéz lenne sorrendet  felállítani. Szóval a Shinedown után még egy banda, akiknek nagyon magas lécet kellett megugraniuk, már csak azért is, mert a Beyond Hell/Above Heaven-nel Amerikát is meghódították, sokkal szélesebb közönségnek kell megfelelniük, mint korábban.

Ha egy együttes berobban a köztudatba, azzal olyan nyomás nehezedik rájuk, aminek hatására általában még jobban átcsúsznak a mainstream-be. Ez történt a Volbeat esetében is... gyártottak egy olyan lemezt, aminek az egyik fele - leginkább az eleje - röhejesen nyilvánvalóan a rádióknak íródott. De náluk szerencsére ez nem azt jelenti, hogy szintipopot (The Strokes) vagy dubstepet (Muse) vittek a zenéjükbe, ezek a dalok is tök hallgathatóak, sőt, van köztük olyan, ami kimondottan jó a maga mainstream hangzásával együtt. És az album elejének könnyedségéért bőven kárpótol a második fele.

De nézzük konkrétan, miről beszélek. Kaptunk ugye két beharangozó single-t a megjelenés előtt, az első a Cape Of Our Hero volt. Én már akkor sem igazán voltam kibékülve vele, amikor megjelent, szerintem a refrénje elég gyengén sikerült (ha mondhatok ilyet szerényen, sokkal jobb lett volna az albumnyitó Pearl Hart-ot kihozni lead single-nek, baromi feelgood dal). Aztán jött a Hangman's Body Count, ami szintén egy lassabb szám, szintén nem túl kiemelkedő refrénnel, de a gitárok simán megmentik, ez már jobb pontszámot érdemel a szólója miatt. És ha már gitárok, hadd szúrjam itt közbe, hogy  heavy metal bandák tömegét megszégyenítően technikásak és kreatívak a gitárok az egész lemezen. A Volbeat ezen a téren nem egyszerűen hozza a kötelezőt, de még rá is pakol erre.

Oké, vissza a dalokhoz. A zúzógép a 4. számnál indul be, a Dead But Rising végre egy remek riffel párosított, heavy metalba hajló szerzemény. Innen pedig ugorjunk a 8. helyre, ami egy meglepetés - egy cover. Igazán nem szívesen spoilerezem el nektek, szóval mielőtt továbbolvastok, indítsátok el a dalt :) Igen, ez a Young The Giant My Body-jának feldolgozása, ami szintén elég népszerű volt itt a blogon. A Volbeat indie zenekart dolgoz fel, wtf! Az első megrökönyödés után úgy gondolom, annyira sokat nem sikerült hozzátenni az eredeti, kiemelkedően jó dalhoz, de tény, hogy az erősebb gitárok jót tettek neki.

Ja, még nem említettem, melyik a kedvenc számom? Mert az most jön: a Lola Montez. Kezdjük ott, hogy eddig csak azt mondtam, nagyon szeretem Michael Poulsen hangját, innentől viszont szerelmes vagyok belé. Száz százalék, hogy nélküle nem lenne a Volbeat az, ami. Ha az előző lemezen a Fallen bejött, ezt a dalt imádni fogod. Innentől jön egy tipikus death ‘n’ roll-os szerzemény, a Black Bart, utána pedig egy kurvajó duett,  a Lonesome Rider, a kötelező rokizós dal, de annyira zseniálisan egyedi hangzású, hogy egyből levett a lábamról. A két záró szám, a Doc Holliday és az Our Loved Ones közül az előbbi egy klasszikus heavy metal dal, ne tévesszen meg, hogy bendzsóval indít, van benne olyan gitárszóló, hogy lepadlózol. Az albumzáró pedig egy eszméletlen gyönyörű lírai szerzemény, ki ne hagyjátok azért, mert az az utolsó!

Na, ennyi ömlengés után a végére hagytam a negatívumot, azt, ami miatt nem tudom sajnos megadni az öt csillagot a lemezre. Arról van szó, hogy a rockabilly gyakorlatilag eltűnt a számokból, ami engem (minket) elég fájdalmasan érint. Nem lett annyival rosszabb az album, sőt, tele van kiemelkedő dalokkal, de akkor is eléggé hiányzik az a jampec hangzás belőle, az a kis fűszer, amitől az étel a remekből a kiválóvá emelkedik. De összességében azért nem vagyok csalódott, mert így is egy kiba***tt jó korongot rakott össze a Volbeat, nálam eddig simán az év legjobbja. Úgy kellett már, mint egy falat kenyér.

Cat szerint: [rating:4.5]

Bruzsy szerint: [rating:4.5]

Itt van, megérkezett hat év után az első új QOTSA dal, a nyáron megjelenő ...Like Clockwork című album első kislemeze. Tudjátok, amin Nick Oliveri, Dave Grohl, Trent Reznor, Elton John és Jake Shears is közreműködik. Mit ne mondjak, lehetne pörgősebb, de a gitárok jócskán kárpótolnak érte. Nem is kell ennél többet mondani, hallgassátok!

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mytoprated21.xml]

Viszonylag nagyobb szünet után újra MTR. Az utóbbi pár hónapban sajnos nagyítóval kellett keresni nemhogy a jó albumokat, de a dalokat is. Épp ezért lesz a listában olyan szám, ami még tavalyi, azóta tartalékoltam. Remélem, most már kicsit összekaparja magát a rockszakma :)

1. While We're Young – Ocean Is Theory (Future Fears, 2012)
Na, ilyennek kell lennie a jó pop-punknak! Az album nem nagy durranás, de ez a szám kimondottan bejön róla. Nem sokat sikerült előásni a bandáról, két EP és egy lemez jelent meg eddig tőlük.

2. Alligator Skin – Villainy (Mode, Set, Clear, 2012)
A  Villainy egy új-zélandi alterrock banda, tavaly jelent meg a bemutatkozó lemezük. Ez a szám iskolapéldája annak, mit várnék én az alternatív rocktól 2013-ban. Előveszem majd még a lemezt is, kizárt, hogy ne találnék rajta több jó számot. 

3. Little Sparks – Delorentos (Little Sparks, 2012)
Nehéz szívvel mondtam le az ír Delorentos új lemezéről, mert a 2009-es You Can Make Sound-ot nagyon szeretem. A címadó dalnak azért itt a helye,  az ilyen típusú számokat imádom: lassan kezdődik, de a végére teljesen felpörög. 

4. Summer Forgive Me – British India (Controller, 2013)
Ezt a lemezt úgy egy hete leltem, nem is nagyon akarok róla írni, lesz külön albumismertető. Beharangozónak itt a legjobb dal róla. 

5. 80's Comedown Machine – The Strokes (Comedown Machine, 2013)
Sajnos semmi jót nem tudok írni az új Strokes lemezről... a szintipoppereknek lehet, hogy be fog jönni. Oké, a 80's Comedown Machine remek,  bár minden dal ilyen lenne rajta !

6. There She Goes – The Right Ons (Get Out, 2012)
Na, ez a lemez tényleg nem mostani, már több mint egy éves. Összességében nem jött be, de ez a szám valahogy megfogott. Gondolkoztam rajta, mi lehet benne, aztán rájöttem: kicsit olyan "mátépéteres" :) Tök hangulatos kis dal!

7. God Save The Dream – Satellite (Calling Birds, 2013)
Piano rock, de a jobbik fajtából. Az elején még nem sokat mond, de a refrén bőven kárpótol érte. 

8. Into The Wild – Johnossi (Transitions, 2013)
Ez az igazi indie rock, az, amit mostanában nagyon hiányolok. Iszonyú profi dal, remek énekes, és olyan hangulat, ami egy apokaliptikus film tökéletes aláfestő zenéje lenne. Napokig nem tudtam kiverni a fejemből, imádom! Szerintem ez a legjobb a listán. 

9. Jesus! – Citizens (Citizens, 2013)
A christian rock sosem volt nagy kedvencem (nem az én világom Jézusról meg Istenről dalolni :D), és ez az album  is eléggé tingli-tangli nekem, de a Jesus! eléggé betalált, mert ahogy hallgatom, szinte látni vélem a templomot és a gospel kórust, ami gyakorlatilag feelgood alapvetés. Hallgatni jó, a szövegére meg majd nem figyelek.

10. Ambien – K Será (Collisions & Near Misses, 2013)
Az Ambien alapján reméltem, jó lesz az album, próbálkoztam vele 2-3szor, nem az igazi. Ennek az egy dalnak viszont itt a helye.