Megjelenés dátuma: 2013. június 7.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=stockdale.xml]
Meghalt a király, éljen a király! - akartam kezdeni az albumismertetőt, de az a helyzet, hogy nem biztos, hogy meghalt az a király. Andrew Stockdale ugye a Grammy-díjas ausztrál Wolfmother énekese. És azért nem tudom leírni, hogy volt, mert pillanatnyilag nem biztos, hogy múlt időben beszélhetünk a Wolfmotherről. Stockdale-ről úgy hírlik, elviselhetetlen alak, így a banda nem túl hosszú történetében többször is volt már szó arról, hogy feloszlanak. A legutóbbi viszont tényleg komolynak tűnt, hiszen ez a lemez már az énekes szólóalbumaként jelent meg, de a Wolfmother most ismét koncertezik, ráadásul LA-ben két show-jukra is gyakorlatilag órák, sőt, a második időpontra percek alatt fogyott el az összes jegy. Szóval én azt mondom, várjuk ki ennek a végét.
A Wolfmotherrel én 2009-ben ismerkedtem meg, akkor jelent meg a második albumuk, a Cosmic Egg. Az a lemez annyira bejött nekünk, hogy végül mindkettőnk év végi összesítésében az elsők között szerepelt - nálam konkrétan a legelső helyen landolt. Szóval mondhatjuk, hogy ez az album eléggé elöl volt a várólistán. Előrebocsátom, hogy lehet, hogy kicsit korai írnom róla, mert egy 17 számos lemezt elég nehéz beiktatni az időmbe. Ráadásul ez pont egy olyan album, aminek időt kell adni, nagyon nem elég 1-2x meghallgatni. De ahhoz elégszer átmentem már rajta, hogy tudjam: a jelenleginél csak jobb véleménnyel lehetek róla, szóval kirakom most, hogy hozzátok is minél előbb eljusson.
Azt mindenképpen már itt az elején le kell szögezni, hogy nem sok olyan zsenije van a mai rockzenének, mint Andrew Stockdale. Emlékszem, amikor először hallottam a címadó dalt, azt kérdeztem Bruzsytól: "ez valami cover, vagy magától ír ilyen riffeket ez a csávó?!". Akik nem ismerik a Wolfmothert, azoknak tudnia kell, semmi újat nem nyújt az album a Led Zephez vagy a Sabbath-hoz képest, a rajongók viszont azt mondják erre: észnél vagy? Dehogy akarok én újat, pont ezt akarom! Ezt a színtiszta, 60-70-es évekbeli pszichedelik, blues rockot, amivel a Wolfmother 2006-ban padlóra küldte a zenei világot. A különbség talán csak annyi, hogy Stockdale nem veszi annyira komolyan magát, könnyedén kalandozik a műfajon belül és játékosabb oldalát is megmutatja. Semmi, de semmi erőlködést nem érezni a dalokban, jó pár olyan van köztük, ami azt a hatást kelti, mintha csak leültek volna kicsit zenélni a haverokkal.
A számok közül amit ki kell emelni, mindjárt az első kettő, a Long Way To Go és a Keep Moving, nagyszerű mind a kettő. Az én kedvencem a Year Of The Dragon, egyszerűen imádom, ez a szám simán Woman szintű. Aztán később ott van még az Of The Earth, ez egy egészen egyedi szerzemény, és nagyon bírom még a Standing On The Corner-t, ez pont a lazább kategóriába tartozik. A vége felé kicsit mintha elfáradna, de lehet, hogy ez csak a hosszának tudható be, amit kivételesen nem tudok felróni neki - valószínűleg úgy állt hozzá Stockdale, hogy ki tudja, lesz-e még lehetősége lemezt kiadni, szóval rápakolt mindent, ami az ő szigorú mércéjének megfelelt. Én úgy fogom fel, hogy kaptam egy duplalemezt, ami ebben a formájában ugyan csak 4 csillag, de simán le tudok válogatni magamnak belőle egy 8-10 számos albumot, amire viszont megadnám az 5-öt.
Cat szerint: [rating:4.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]