Megjelenés dátuma: 2013. január 22.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=fidlar.xml]
Ritkán szoktam mondani együttesre, hogy 1-2 év múlva ők lesznek a következő nagy durranás a világ zenei színpadán - elment a kedvem tőle, hiszen az elmúlt években nem igazán váltak be az efféle jóslataim. Na, majd most! Készüljetek: FIDLAR lesz 1-2 év múlva a következő nagy durranás a világ zenei színpadán.
Furcsa ezt egy olyan bandára mondani, akiknek a neve a Fuck It Dawg, Life's A Risk című deszkás mantra lerövidítéséből ered, debütalbumuk nyitódalának a refrénje pedig a rendkívül lényegretörő "Olcsó sört iszom, na és? Baszd meg!" mondatra korlátozódik. És mégis, valami történt, a kaliforniai srácok tavaly a The Hives előzenekaraként turnézták végig Amerikát, első lemezüket pedig egyre inkább felkapja a nemzetközi szaksajtó.
Ennyire ki lennénk éhezve a régivágású punkra? Mert a FIDLAR semmi újat nem nyújt, nem reformál meg semmit, de még csak túlzott kreativitással sem vádolhatjuk őket. Szerintem ők lennének a legjobban felháborodva, ha valaki mégis ezt mondaná róluk. Zenéjük egyetlen egy alapelvre épül fel: bömböljenek a torz gitárok, és melléjük elordítsanak néhány rémesen egyszerű dalszöveget a piálásról, a cigiről, a szörfözésről, a kokóról és úgy alapból a fiatalságról.
Viszont ez a lazaság, ez a mocskos erő olyan szinten süt a lemezről, hogy még feelgoodnak is nevezhetném, bár nem a klasszikus értelemben: itt nem hátradőlni akarsz és élvezni, hanem kitörni a világból és eszméletlenre bulizni magad a kaliforniai napfényben. Műfajokat kevernek össze-vissza, van itt a 70-es évek nagy punkbandáit (Ramones, Germs, Misfits, Clash) idéző garázspunk, mint a már említett Cheap Beer, a Wake Bake State vagy az LDA; szörfrock, például a Max Can't Surf (a dal lényege, hogy a dobosuk nem tud szörfözni, mert be van állva és nem jó az egyensúlyérzéke); a 60-as évek bitliszrockja, mint a Gimmie Something, vagy a pszichedelikus alapokkal operáló Paycheck.
Ez a sokszínűség annak is köszönhető, hogy nem most kezdték az ipart a srácok, majd' öt évet töltöttek a szokásos körökkel, kocsmákban játszottak, producereket zaklattak, alájátszottak más, szintén csak helyi szinten ismert, de tapasztaltabb bandáknak. És az évek alatt folyamatosan írták a dalokat, amíg végén összejött annyi, hogy kiadhassanak egy komplett lemezt. Pont, mikor a szekér is kezd beindulni alattuk.
Nem mondom, vannak kevésbé jó dalok a lemezen, olyanok, amikre még bőven ráfért volna egy kis polírozás (vagy még egy üveg tömény), főleg az album vége felé, de ezek teljesen háttérbe szorulnak a lemez egészéhez képest. Ami természetes, hiszen a régivágású punkzenéhez hasonlóan nem erőltetik meg a dalhosszakkal magukat - már a három perc feletti számok is ritkaságszámba mennek, szóval mire feleszmélnénk, hogy valami nem tetszik, már a következő szám bömböl. Az egész pedig egy annyira hangulatos bonus trackkel záródik a Cocaine után, hogy az embernek rögtön kedve van ugrani vissza az elejére.
Hiába nem nyújt semmi világmegváltót, hiába nem fognak bevonulni a zenetörténelembe, nem lehet nem imádni ezt az életmódot. Nem mondanám guilty pleasure-nek, mert nem érzem bűnösnek magam a hallgatása közben, sőt! Én magam kezdem irigyelni a bűnt, az izgalmat, a mocskot, amit sugároz ez a zene. Részemről lazán ötcsillagos, valamit nagyon eltaláltak a srácok.
Még hogy a punk halott...
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:5.0]
