Megjelenés dátuma: 2011. március 18.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=thestrokes.xml]
És igen, én írok a The Strokes új albumáról. Én, aki ki nem állhatom nem szívlelem az indie-t, aki sosem estem hanyatt a műfaj úttörőinek számító New York-i bandától, aki csak legyintett fél évvel ezelőtt, amikor rengeteg írásban előkerült az Angles, mint 2011 legjobban várt albuma. És akit az ingyen letölthetővé tett első kislemez, az Under Cover of Darkness teljesen levett a lábamról. Hogy aztán a megjelent teljes album ugyanezt tegye, bár nem elsőre, hanem úgy 3-4. hallgatásra.
Ennek pedig valószínűleg egyetlen oka van: véleményem szerint ezzel a koronggal a Strokes-nak sikerült elmozdulnia arról a vonalról, amit még a viharos sikerű debütjével alapozott meg, és azóta folyamatosan mellette toporgott. Úgy a harmadik hallgatásra már az fogalmazódott meg bennem, hogy ez már nem is indie zene, de legalábbis egyre messzebb kerül annak klasszikus értelmezésétől, egyre többet merít rengeteg más stílusból - és megint úgy néz ki, hogy ezzel egy olyan irányt határoznak meg, aminek számos követője lesz az elkövetkező években.
Amikor először tettem be a lemezt, és megszólaltak nyitó Machu Picchu első taktusai, még diadalittasan kiáltottam fel, hogy "Ahá, mondtam én, hogy ez nekem nem fog bejönni!". Aztán eltelt az első egy perc, megszólalt az első refrén, és onnantól kezdve nem eresztett, olyannyira, hogy még mindig ez az egyik kedvenc számom a korongról. A gitárjai hihetetlenül precízek, a dallama is feelgoodnak tekinthető, a végső refrén pedig a kicsit kiabálósabb énekkel egy dinamikailag profin megkomponált dalra utal. Az ezt követő Under Cover of Darknessről fölösleges többet írnom, azt hiszem, már mindent elmondtam róla, lépjünk is tovább a harmadikra, a Two Kind Of Happinessre.
Ami megint egy érdekes dal, hiszen ezt sikerült talán a legnehezebben megszeretnem (najó, van egy, amit egyáltalán nem sikerült, de erről majd később). Ugyanis ez a dal tökéletes példája annak, hogy miért nem szerettem én eddig a Strokes-t. Adott egy kreatív, marhajó és dögös gitáralap, amit órákig elhallgatnék instrumentálisan, és amit aztán elrontanak egy nyekergős énekkel, rosszabb esetben egy ugyanilyen refrénnel. Aztán sokadik hallgatásra valamiért hozzászoktam ehhez, főleg lehet azért, mert a dal közepétől az ének is megszűnik földöntúlinak lenni, és csatlakozik a gitár dögösségéhez.
Majd jön a második single, a You're So Right, ami továbbra is a sötét, lehangoló hangulatával és a gitárjaival (milyen meglepő) emelkedik ki a lemezről, na meg azzal, hogy teljesen olyan érzés kerülgeti az ember már az első hallgatásakor is, hogy mintha ezt már hallotta volna valahol korábban. Majd a Taken For A Fool következik, ami jelenleg csatázik a nyitó Machu Picchuval a kedvenc dal címért (és bár egyelőre épphogy vesztésre áll), de ez elég sokat elmond róla. Esküszöm nem fogom többet megemlíteni a gitárokat, de hát ha azok felelősek a sikerért, akkor nehéz egy ilyen fogadalmat betartani. Az ezután jövő Games és Call Me Back kicsit szakít a lemez eddigi stílusával, előbbibe inkább egy kis dance-t vegyítettek, utóbbi pedig egy igen furcsa, szintén sötét dal, amiben nem történik semmi, és mégis hallgattatja magát, olyannyira, hogy talán hármas számú kedvenccé is kinőheti még magát.
És akkor a végére maradt a feketeleves, ugyanis eddig tartott az, amit csak dicsérni tudok. A Gratisfactiont hallgatva először azt hittem, hogy shuffle-n maradt az iTunes, és bekavart egy 50 éves Beach Boys számot. Ráadásul a gyengébb fajtából, sajnos ez egy rendkívül unalmas dalra sikeredett. Aztán pedig jön a Metabolism, amit annyira nem bírtam megszeretni, hogy 1 csillagot kap tőlem és egyenesen rossznak nevezem. Még a gitárjai is semmitmondóak, próbál egy kicsit a keményebb, garage rock szabta irányba elmenni ilyen szemszögből, de egyszerűen nem sikerült neki - aztán a végére megjön megint ez a földöntúli nyavalygás, amit már említettem, és mindig feladom az újabb kísérletet. A Life Is Simple In The Moonlight már szerencsére nem kerül ennyire lehúzásra, de szintén egy igen unalmas dalról van szó, és bár jobb mint a Gratisfaction, mégse megfelelő mód egy ilyen jól indult lemez lezárására.
Igen, lezárására, jól olvastátok. Mert 10 szám az egész, és vége van. 34 perc. Ez pedig egyszerűen több, mint vérlázító, és emiatt nagyon mérges vagyok az együttesre. Nem vagyok a 79 perc 58 másodperces megtöltés híve, sőt, azt is ugyanúgy le szokásom húzni, mert az pedig unalmassá válik a végére, de ez már a másik véglet. Legalább egy egészséges 50 percnek össze kéne jönnie, nem hiszem, hogy az 5 év alatt, ami az előző lemez megjelenése óta történt, nem sikerült több zenét szerezni. Még akkor se, ha az együttes tagjai jórészt a szólókarrierjükkel vannak elfoglalva.
Összegezve egy kiemelkedően jól induló, ám az utolsó három számra unalomba fulladó lemezt produkált a Strokes. Három rossz szám egy átlagos lemezen nem lenne rossz arány, de itt a hihetetlen rövidség miatt ez súlyos probléma, hiszen a lemez majd' harmadát teszi ki. Ettől függetlenül az első 7 szám szinte hibátlan, és ez határozza meg főleg az élményemet az albummal kapcsolatban - szerencsére. 4-es osztályzatot kap, messze nem az év albumáról van szó, de ez egy jó lemezt jelent, amit az indie-t nem kedvelőknek is kifejezetten ajánlott meghallgatni.
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]
