Megjelenés dátuma: 2010. június 29.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=steel_train.xml]
A Steel Trainről most hallok először, épp ezért nem meglepő, hogy mindjárt két tévedésbe is estem velük kapcsolatban. Először is az albumot hallgatva a dalaik hangulata miatt le mertem volna fogadni, hogy britek, vagy sokkal inkább írek – ehhez képest New Yorkiak lévén ennél amerikaiabbak már nem is lehetnének. Aztán azt hittem ez a debütalbumuk, mivel self titled, de kiderült, hogy a banda 1999-ben alakult, és a mostani már a 4. lemezük. My bad.
De igazából mindez tökmindegy, mert a zene a lényeg. Mondhatom, a Steel Train pontosan az az indie, amire mindig várni szoktam. Csupa dallam, napsütés és vidámság. Ezek a számok azért viszonylag közelebb állnak a rockhoz, mivel az átlaghoz képest a klasszikus hangszerek jobban meghúzódnak a háttérben – de persze azért ott vannak -, viszont elvitathatlatlan érdemük, hogy ennek ellenére teljesen egyediek tudnak lenni. Mindjárt az elején példaként hadd emeljem ki a mostani kedvencemet, a You Are Dangerous-t, ami attól lesz egyenesen imádnivaló, hogy a hangszerek és az ének a dal közben szabálytalan időközönként szünetet tartanak. Ettől a dal teljesen kiszámíthatatlan, de mondhatom, talán a Vampire Weekend M79-e óta nem hallottam ekkora feelgood indie számot.
Ez a napsugarasság amúgy az egész albumon végigvonul, kezdve a nyitó Bullettől, a You and I Undercoveren át a Soldier in the Army-ig minden számba belecsempésznek valamit, amitől széles mosolyoghatnékom támad – legyen akár egy vidám gitáralap, szabálytalan ritmus, vagy dallamos vokál. Közben pedig ott van a Children of the 90’s, amitől tényleg magasra szalad az ember szemöldöke, hiszen olyan vonósokat szólalnak meg benne – mellesleg hihetetlenül megdobva a dalt -, amelyek ír népzene sajátjai. Nem is csoda, hogy íreknek hittem őket. Ezek után az album vége még mindig tartogat meglepetéseket. The Speedway Motor Racers Club váltakozó ritmusa egy perces billentyűs levezetést kapott, hogy aztán szünet nélkül, tökéletesen bekapcsolódjon a gyönyörű albumzáró Fall Asleep, amelyből a hegedű sem hiányozhat – szerencsére.
Összességében ez bizony meggyőző, profi munka volt – még ha furcsa is a profi kifejezést az indie-vel kapcsolatban használni. Nagyon reménykedek benne, hogy a korábbi albumaikon is fogok ilyen remek dalokat találni, mert bizony nekem azokat is hallanom kell.
Cat szerint: [rating:4.5]
Bruzsy szerint: [rating:0.0]
