Megjelenés dátuma: 2010. március 17.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=potf.xml]
A PotF rajongóinak aprócska tábora - köztük én is - a napokat számolgatta már jó ideje, hiszen március 17-ére volt kiírva a finn indie-rock zenekar 4. stúdiólemeze, a Twilight Theater. Újfent nem csalódtunk! A korong Finnországban egy hét után lett #1 toplistás és aranylemez.
Érdemes először a borítón elidőzni egy kicsit: Az együttes énekeséből photoshopolt udvari bolond vigyorog ránk egy Twilight Theater belépő mellett. Két rejtett üzenetet is kaptunk, az első könnyebben megfejthető, a sor-, a székszámot és a kezdési időt jelző számokból kirakható az album megjelenési dátuma, a szériaszám már keményebb dió volt, de egy lelkes rajongó így is megfejtette: SPOILER! A számokat egy bizonyos logika alapján szétválasztva, (8 1 13 1 18 20 9 1) majd az angol ABC megfelelő betűit a számok helyére beírva, megkapjuk a HAMARTIA szót.
Az első track, a Dreaming Wide Awake nem okozott meglepetést - hiszen ezt a számot dobták ki kislemezen is a friss muzsikára éhező rajongóknak - az viszont annál inkább, hogy az album többi része mennyire gyökeresen különbözik a singletől. A korong a 2003-ban alapult banda első lemezéhez nyúlik vissza, kiegészítve egy sokkal gazdag hangzásvilággal és sokkal líraibb szövegekkel. Igen, lírai, a fanboyságomat sutbadobva is nyugodtan állíthatom, a PotF a szövegei - nevükhöz híven - versként is értelmezhetőek. (Bár az új album kapcsán kisebbfajta botrány alakult ki a rajongók között, amiatt, hogy a Smoke & Mirrors című számban szerepel a "shit" és a "YouTube" szó is)
Persze a szöveg pusztán nem elég, de az Alkonyat Színház a zene téren se vall szégyent. A már említett Dreaming Wide Awake egyből felpörget, amint beraktuk a lemezjátszóba. (Simán bulizni is lehet rá, de miután elgondolkodunk a szövegén, durván földhöz tud vágni) Ezután következik a slágergyanús War, az új Carnival of Rust, ahogy PotF-os berkekben emlegetik. (A hamarosan boltokba kerülő Alan Wake című videójátékban is szerepelni fog, a zenekar másodszer kap "szerepet" ilyen formában: Gyors sikerüket annak is köszönhették, hogy a méltán híres Max Payne 2 végén felcsendült a Late Goodbye névre hallgató daluk.)
Vár még ránk azonban igényes rockzene. A (valószínűleg az ír hagyományokat kedvelő énekesnek, Markonak köszönhetően) népzenei hangzású Change után egy szerelmes dalba ágyazott ars poetica következik, a 15 Min Flame, elferdített popkultúrális utalással Andy Warholra. (Marko kommersz tömegkultúrát elutasító hitvallására már többször volt példa régebbi szövegekben, pl. Somebody's life on the stage and somebody's life on the frontpage) A következő számokkal szelídebb vizekre evezünk, a Given and Denied, a Rewind és a Dying to Live nem tartogat semmi meglepőt, csak hátra kell dőlnünk, és élvezni a zenét.
A lezárás viszont nagyon erős! A You're Still Here hihetetlenül játékos, (lehet, hogy hülye vagyok, de első hallgatásnál úgy éreztem, mintha egy középkori várban hallgatnék egy históriás éneket) a Smoke and Mirrors szarkasztikus és erőteljes, de persze nem maradhat el a kötelező ballada se az album végéről: A Heal my Wounds azt folytatja, amit a Dawn, a Sleep, és a Where do We Draw the Line elkezdett az első három lemezen.
Amikor az utolsó dal is véget ér, szomorúan konstatáljuk, hogy milyen gyorsan el is röppent ez a 46 perc 17 másodperc, mégis egyfajta nyugodt elégedettséggel dőlünk hátra. Én négy csillagot adnék rá az 5-ből, de csak azért, mert tudom, a következő lemezüket még jobban fogom imádni.