A lemez megjelenésének 25. évfordulójára. Időutazásra fel!
Megjelenés dátuma: 1986. augusztus 18.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=bonjovi_sww.xml]
Tegnap megérkezett lemezboltokba a New Jersey-i srácok új lemeze, Slippery When Wet címmel. És bár a nagyközönség csak most ismerhette meg a formációt, hiszen az albumról múlt hónapban megjelent első kislemez, a You Give Love A Bad Name már elég komoly karriert futott be nemzetközi szinten is (az MTV-n nem lehet egy délutánt eltölteni anélkül, hogy bele ne fussunk az együttes göndör fürtjeibe), már a debütálás óta tinédzserek százezrei rajonganak Jon Bon Joviért és barátaiért.
És a siker úgy látszik megszédítette a zenekart, hiszen ez a lemez egyértelműen már a szélesebb tömegeknek készült. Nem csodálkozhat senki hát, hogy a banda még tovább puhította a már unalomig játszott glam metált, elvíve a zenéjüket egy olyan populáris irány felé, ami már nem feltétlenül a lázadó fiatal srácokat célozza meg.
A Let It Rock című nyitódal még nem bizonyítéka ennek, elég felejthető is a dal, de az ezt követő (és már említett) You Give Love A Bad Name már megmutatja, milyen is az, amikor a hangzatos gitárokat egy fülbemászó dallammal keverik. Igazából semmi újat nem mutatnak a dalban, de érthető a siker oka: csak írni kell egy ötletes refrént és elismételni addig, amíg a szám végére mindenki meg nem tanulja és a következő hallgatással már együtt énekli az együttessel.
Az ezt követő dal pedig végképp megmutatja, hogy ez már réges-rég nem az a glam metál, amit eddig megszoktunk - a Livin' On a Prayer már egyértelműen háttérbe tolja a gitárokat és a populáris, kicsit lírai dallamot helyezi előtérbe. Azt beszélik egyébként, hogy ez a dal lesz a következő kislemez az albumról, és nem lennék meglepve, ha ez is simán elérné a You Give Love népszerűségét.
És bár a következő dalra már kicsit visszatérünk a keményebb vonalhoz, de az utána lévő Wanted Dead Or Alive már újra lelassít. Eléggé szokatlan dalról van szó, árad belőle a vadnyugati hangulat, és bár a populárisabb irányt követi, mégsincsenek meg benne azok a tipikus manírok. A gitárja pedig valami hihetetlenül zseniálisra sikerült, és nem csak a szólok során, hanem a Jon Bon Jovi ércesebbre fogott hangja alól előkandikáló betétek is egyaránt azok. Nagyon kellett egy ilyen szám is a lemezre, mert ez mutatja meg igazán, hogy az együttes milyen sokrétű dolgokra képes.
És most jön a korong legjobb száma, ami Raise Your Hands címre hallgat, és igazi egy stadionhimnuszt tisztelhetünk benne. Bevallom, engem itt győzött meg az album, igazi metál-hard rock gyöngyszemről van szó, amit hihetetlenül feldob David Bryan billentyűs néha be-beúszó játéka. Élvezet minden másodperce, persze ez nem olyan dal, amit a stílussal most ismerkedő embernek rögtön beajánlanék.
De még mindig nem hallottunk mindent, mert bár a tudatos szerkesztésnek köszönhetően megmarad az egy pörgősebb - egy líraibb dal felosztás, igazából nem hallunk két egyforma számot. A felejthető Without Love után kapunk egy kimondottan szépre sikerült balladát, a Never Say Goodbye-t, egy pörgős, táncolós Wild In The Streets című záródalt, valamint egy szintetizátorra épülő számot is az I'd Die For You személyében, aminek az eleje kísértetiesen hasonlít az együttes debütalbumának nyitódalára. Ez utóbbi amúgy szintén pályázik a lemez egyik legjobb dala címre, hiszen olyan dalszöveggel és gitárral bolondítja meg a számot, hogy csak nézünk ki a fejünkből a döbbenettől
Mit lehet összegezve elmondani a Bon Jovi harmadik albumáról? Hogy rendkívül profi, ezek a srácok igazán értik a dolgukat. Nyilván nem a legtehetségesebbek a jelenlegi zenekarok közül (ez természetesen még változhat), de remekül játszottak rá az erősségeikre. Tökéletes nyitás a nagyközönség felé, egy tipikusan olyan album, amelyen mindenki talál magának kedvencet. A srácok előtt még nagy jövő állhat, ha továbbra is ilyen tudatosan írják a dalaikat és szerkesztik az albumaikat, érdemes lesz rájuk a jövőben is odafigyelni.
Cat szerint: [rating:4.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]
