Amikor egy 20 éves álom valóra válik...
Hol is kezdjem? Ez életem első koncertbeszámolója, először úgy gondoltam hogy egy rövid, lényegre törőt írok, azonban rájöttem hogy egy 3 órás, feldolgozásokkal együtt 30 dalból álló buliról nehéz röviden írni. Az álom 2011. július 22-én, a bécsi Ernst Happel Stadionban vált valóra.
Több mint 20 éve szeretem a Bon Jovit, de koncertjükre eddig még nem jutottam el. Azon 2 alkalommal, amikor Budapesten jártak, először (93-ban) én nem voltam itthon, 96-ban pedig egyszerűen nem volt aki eljöjjön velem és bár nem voltam már kislány, azért egyedül mégse mertem nekivágni a dolognak. Így otthon, gyakorlatilag végigbőgve a napot megfogadtam, hogy ha legközelebb jönnek, akkor bizony én ott leszek! A fene se gondolta akkoriban, hogy ez még 15 évvel később sem fog megtörténni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a 15 év nálam csak a Joviról szólt, inkább időszakaim vannak velük kapcsolatban. Hol szinte csak őket hallgatom egy ideig, hol egyáltalán nem, max. ha rádióban „összeakadunk”. Tavaly ősszel valahogy megint az előbbi időszakomat éltem, és épp ekkor jött ki az idei koncertprogram. Amikor megláttam, hogy Zágráb és Bukarest benne van, Budapest viszont nincs, eléggé berágtam. Eddig vártam türelemmel, azonban ekkor mérgemben elhatároztam, hogy jó, akkor ha a hegy nem megy Mohamedhez… a többit ismeritek. Azóta az is kiderült, hogy miért nem, de az egy másik történet.
A jegyeket még novemberben megvettük és elkezdődött a piszok hosszú visszaszámlálás, míg nem eljött a bűvös nap és négyen elindultunk Bécsbe. Mondanom sem kell, az M1-es – M7-es közös szakaszára kiérni péntek délután Óbudáról legalább annyi időbe telt, mint onnan megtenni a Budapest - Bécs utat. Viszonylag időben, 2 órával a koncert előtt, 6 órakor odaértünk, 15-20 percig próbálkoztunk a parkolóhely keresésével, azonban amikor a GPS szerint 4 kilométerre a stadiontól is gyakorlatilag egy tűt nem lehetett leejteni, minden hely tele volt, így úgy döntöttünk, hogy a korábban, barát által javasolt, a stadion mellett lévő Stadium Centerben próbálunk megállni. Túl sok reményt nem fűztem a dologhoz, hogy lesz hely, így eléggé meglepődtem, hogy bizony 1.5 órával a koncert előtt a felső szint még szinte teljesen üres volt. A koncert idejére 5 euró volt a parkolás, nem egy vészes összeg és gyakorlatilag 2 perc alatt a stadion bejáratánál voltunk. Azoknak, akik a jövőben oda készülnek bármilyen eseményre, mindenképpen ajánlom ezt a megoldást! Az írás többi része képekkel és videókkal a tovább után olvasható.
Ahogy a várakozással teli pár hónap nem telt el zökkenőmentesen, így természetesen a bejutás sem. Gond volt a jegyünkkel, hosszú történet, a lényeg hogy hiába voltunk ott ¾ 7-kor és kezdődött a koncert pontosan 8 órakor, bizony az Introt és a Raise your hands-et a pénztárnál hallgattuk. Végül ketté vették a kis négyes csapatunkat, a 2. számra, a You give a love bad name-re már bejutottunk. Persze nem is mi lettünk volna ha nem rossz felé indulunk, de egy security-s srác szólt, hogy bizony a stadion másik végén van a helyünk, hátul még nem állnak sokan, ott körbe tudunk gyorsan érni. Persze fél szemmel már mind a ketten a kivetítőre sandítottunk többször is, a tömeg énekelt, táncolt, ugrált körülöttünk, nem volt könnyű dolgunk átverekedni magunkat rajtuk.
Aztán jött a Born to be my baby, amit már persze mi is énekeltünk és aminek a végére már a helyünkre is értünk. Ami aztán az előzetes várakozásokhoz képest sokkal jobb helyen volt, viszonylag elől, baloldalon és pontosan az állók fölött. Nagyon örültem, hogy erre az oldalra kerültünk, mert mind az együttesből, mind úgy általánosságban a zenei életből Richie Sambora a kedvencem. Szerintem messze a világ egyik legalulértékeltebb zenésze. Fantasztikus gitáros, a hangja pedig – megkockáztatom, bár tudom hogy sokan nem értenek egyet velem – jobb mint Jon Bon Jovi-é. A 2 szóló albuma méltánytalanul kevés figyelmet kapott, pedig egyszerűen zseniálisak.
Következett a We weren’t born to follow, aminek már aztán mi is teljesen át tudtuk adni magunkat és pillanatok alatt elfelejtettük az egész hercehurcát. Ezután ért az első meglepetés, amikor felismertem az utolsó stúdióalbum, a The Circle egyik legjobb dalát, a Superman Tonight -ot. Ez a dal is rajta volt azon a képzeletbeli listámon, aminek a fejlécén a „Szeretném egyszer élőben hallani” szerepelt, bár a korábbi koncertek setlistjeit látva sok esélyt nem láttam rá. És ekkor még nem is sejtettem, hogy hány ilyen meglepetésben lesz még részem az este folyamán...
A közönség is értékelte, hogy végre pihenhet az első 4 őrült iramú dal után. Ezután persze robbant újra a bomba és jött az It’s my life! Mondanom sem kell, elszabadult a pokol. Teli torokból üvöltötte mindenki, ugráltak, tapsoltak még a legtávolabbi helyeken „ülők” is (meggyőződésem, hogy már az első szám közepétől nem ült senki) . Ezután az egyik személyes kedvencem, az In these arms következett, aminek a 2. verse-jet David Bryan, az együttes billetyűse énekelte, a közönség nem kis örömére. Majd a 100,000,000 Bon Jovi Fans Can’t Be Wrong igazi kincseket tartalmazó gyűjteményéből a Radio saved my life tonight volt soron. Bevallom, nem tartozik a szám a kedvenceim közé, napestig tudnám sorolni azokat a dalokat amiknek jobban örültem volna, de semmi sem lehet tökéletes.
Ezután jött a később nyilvánosságra kerülő előzetes setlist első változása, ugyanis Jon elkezdte a színpadon visszaszámolni az éveket egészen 1983-ig (na persze nem egyesével), amikoris megálljt parancsolt és vérmesen előadta hogyan kopogott be egy rádióállomásra az együttes első hanganyagával és hogyan született meg egy igazi rock star, majd a billentyűs David Bryanre mutatott és felcsendült a Runaway oly jól ismert dallama. Újabb megőrülés mindenkitől, zúgott a „Oooooooooh, She’s a little runaway…” a stadionban. Ezt a We got it going on, és a rajongók között csak „confetti time”-nak nevezett Captain Crash and the Beauty Queen From Mars követte. Mivel az összes európai koncerten előadták, tudtam hogy nem úszom meg én sem, egy újabb (és az estét nézve az utolsó) olyan dal, amit bármikor lecseréltem volna. Esküszöm próbáltam megszeretni előtte, de esélytelen volt. És nem, élőben sem sikerült. És hogy miért „confetti time”? A rajongók között alakult ki egy szokás, miszerint otthon konfettit gyártanak és ez alatt a dal alatt dobálják.
Ezután jött az est egyik fénypontja, a Bad Medicine. Senki ne gondolja hogy ezt csak úgy eljátszák és kész. Nem. A szám közepébe beépítettek egy jukebox-ot, amikoris különböző feldolgozásokat játszanak. Például a Pretty Woman, a Hot legs, Gloria, Rock you like a hurricane, Spanish Harlem, vagy éppen a U2-tól a Vertigo. Mi ezen az estén először megkaptuk a Wild things-et, majd az Old time rock and roll-t. Eszméletlen nagy sikere volt, meggyőződésem hogy 1 kéz vagy láb sem maradt mozdulatlanul. Majd egy váltással visszatértek a Bad Medicine-hez. Elképesztő volt! Ezután újabb „pihenés” következett, a Bad Medicine végét Jon már a catwalkon (egy félkör alakú kifutó is része a színpadnak, ezen félkörön belül voltak a kiemelt, azaz Diamond Circle állójegyesek) énekelte. Gyakorlatilag Jon majdhogynem a közönség közepén állt, mindenki által jól láthatóan.
Következett az első lassú dal, a Lost Highway albumról a (You Want To) Make A Memory. Ezt, az eredeti setlist szerint a Bed of Roses követte volna, azonban jött egy újabb csavar. Az egyik magyar lány már napokkal korábban aktív szervezésbe kezdett, hogy hallhassa végre élőben azt a dalt, amit - bár idén ez már a harmadik koncertje volt – még eddig nem sikerült. Mivel épp a catwalk előtt álltak, Jon nem tudta nem észrevenni a sok kiosztott papírt, amin a dal címe volt. A lány előtt a dalszöveg egy hatalmas transzparensen, egyértelmű volt hogy ő volt az egésznek a kitalálója. Jon ekkor felé fordult és megkérdezte „Do you really want to hear this?” (tényleg szeretnéd ezt hallani?), mire a lány heves bólogatásba kezdett. A zenekar a színpadon már készen állt a Bed of Roses játszására, azonban Jon bejelentette, következik: a Hallelujah. Így utólag elmondhatom, bár nagyon örültem a lány boldogságának és tudom hogy sok ismerősöm szintén nagyon szerette volna ezt hallani, hisz kevés helyen énekelte Jon, de én a Bed of Rosest jobban szerettem volna. Nagyon szeretem Leonard Cohent, életem első két cd-je egy Jovi és egy Cohen Cd volt, de a Roses számomra emblematikus dal ha a Joviról van szó. De gyönyörűen énekelte Jon, nem hiába mondta Cohen is hogy ő tudja a legjobban elénekelni (persze utána).
Ezután Richie Samborat is kihívta maga mellé a közönség közé, és következett a (szerintem) világ legszebb dala, az I’ll be there for you. Ebből egy majd 8 perces verziót adtak elő, extra versevel, majd a közönség éneklése közepette visszasétáltak a fő színpadra. Ezután újra jöhetett a gyorsítás, ezúttal a Who says you can’t go home-al. Ezt pedig a I’ll sleep when I’m dead követett, ahol Jon rendesen megtapsoltatott minket. Innentől nem volt megállás. Újra ugrált, tombolt mindenki. Amikor azt gondolná az ember hogy már nem lehet fokozni a helyzetet, mindig kiderült hogy dehogynem.
Következett a Someday I’ll be Saturday Night egy egészen különleges verziója. A szám közepéig a megszokott dallamok, amikoris egyszercsak lehalkult minden, Jon suttogott a mikrofonba, mindenki tátott szájjal állt és nézett, majd elkezdte a közönség adni az ütemet, Jon egyre hangosabb lett, míg végül jött az IM ALIVE, amit Jon után a közönség olyan erővel kiabált, hogy szerintem még több kilométerrel arrébb is hallották. Elképesztő volt, nincs rá jobb szó. Nem volt benne az eredeti setlistben, de nagyon örülök hogy végül belekerült, az pedig hogy ez a verzió, amiről őszintén szólva álmodni sem mertünk, hisz nem nagyon játszották, az meg végképp ütött. Ezt a Have A Nice Day és a Keep The Faith követett, egy pillanatig sem hagyva a közönséget pihenni.
A Faith után Jon elköszönt, úgy téve mintha vége lenne a koncertnek, de persze mindannyian tudtuk hogy ez csak az első felvonás vége volt. Nem sokáig hagyták a közönséget a „We want more” rigmust skandálva fáradni, hisz szükség volt még az erőnkre, kb 3-4 perc után már újra a színpadon voltak. Ami ezután következett, azt a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna. Kezdődött a Whole Lot Of Leavin'-el, ami egyszerűen sokkhatásként ért, hisz alig játszották korábban és bár mindig is szerettem a dalt, mióta olvastam a hátteréről, egészen más érzéseket vált ki belőlem. Jon ezt a dalt Richie-nek írta, amikor az az élete során legmélyebben volt. Épp elváltak Heather Locklear-al, kiderült hogy rákos az imádott édesapja akit rövid időn belül el is veszítettek, eltörte a kezét, majd jött az első rehab, miután az alkohollal próbálta enyhíteni a bánatát. Elmondhatatlan érzés volt így végighallgatni ott a dalt, varázslatos hangulata volt.
Majd egyszercsak Richie nyakában ott volt a kétnyakú gitár és elkezdett rajta játszani és mindenki tudta mi következik: Wanted, Dead or Alive. A 2. versszakot Richie énekelte, stílusosan a „Sometimes you tell the day by the bottle that you drink and times when you're alone all you do is think” sorokkal. Még mindig libabőrös leszek ha csak rágondolok. Ezután aztán végképp leesett az állam, amikor belecsaptak a Thorn in my Side-ba! A 24 állomásos európai turnén ha 3-szor játszották, akkor lehet hogy sokat mondok. Meggyőződésem, hogy az elmúlt időszak legjobb száma. A végén pedig az a jammelés, amit Jon és Richie előadtak majd 1 percben gitárral a kezükben, leírhatatlan érzés volt! Majd jött a Blood on Blood, amely előtt Jon elmondta, hogy bár most pár év szünetet tart az együttes, de nem kell aggódni, visszatérnek. Na bumm, egyből rosszabb kedvem lett. De persze a Bloodnak olyan ereje volt, hogy gyorsan el is szállt.
Ezután viszont tényleg jött a hidegzuhany, elsötétült minden, Jon kiállt a mikrofon elé és rákezdett a már milliószor hallott sorokra „We’ve got toooooo, hooooold ooooon… what we’ve got.” Igen, a Livin on a Prayerbe kezdett bele, ami már egy ideje a koncertek záródala. Ezek után a lábával adva az ütemet a közönség elkezdte vele énekelni, majd a refrént már „csak” az 55-56 ezer ember énekelte. Ezután jött Richie a talkbox-al, majd ahogy rákezdett Tico is, megéltem életem legfélelmetesebb, legelképesztőbb, legbámulatosabb pillanatát, amikor is a tömeg elkezdett egyszerre ugrálni, tapsolni és őrjöngeni. Nem túlzok, mozgott a stadion. Brutális látvány volt. Nem is tudtam elfordítani a tekintetemet az emberekről, annyira magával ragadó volt. És a jelek szerint nemcsak engem varázsolt el, mivel ahelyett hogy vége lett volna a bulinak (bár tisztességesen elköszöntek), csak ekkor jött az extra ráadás.
Mégpedig egy csodálatos ráadás. Először a többek között az egyik legkedvesebb barátnőm kérésére a Wild is the Wind szívszakasztóan szép gitárszólójába kezdett bele Richie, amit mindig is nagyon szerettem, azonban ott, akkor este teljesen elvarázsolt, sosem hittem el hogy lehet koncerten sírni, de ott bizony erősen kellett figyelnem hogy visszatartsam a könnyeimet. Majd jött Tico dobszólója és az Always, és végül a These Days-el zárult életem legjobb estéje. Szerintem az 55-56 ezer ember között nagyítóval kellene keresni olyat, akinek akár csak egy pici kis negatív véleménye lenne, így nekem sincs. Persze, szerettem volna a Hey God-ot hallani, vagy hogy Richie előadjon egy dalt egyedül (elmúlt években mindig volt 1 szóló dala), de nyilván az előzmények tükrében örültem hogy egyáltalán itt volt. A korosztály főleg a 20 és 40 közötti, férfiak és nők vegyesen voltak, de láttam gyerekeket és idősebbeket is.
A kör időközben bezárult, a The Circle Tour július 31-én végetért. 18 hónap, 144 koncert és 3.7 millió rajongó résztvevő. Minden idők egyik legsikeresebb turnéja után most pár év (saját bevallásuk szerint minimum 2) pihenés következik. Jon és Richie kacérkodik a szólóalbum gondolatával, szívből remélem, hogy az utóbbi mindenképpen kifog adni egyet, David Bryan nagy eséllyel ír egy újabb Tony – díjas musicalt a Memphis után, Tico Torres meg festegetéssel gyűjt erőt a reméljük hasonló sikerekben bővelkedő visszatérésre. Mi pedig gyűjtögetjük a pénzünket, mert bár ez volt az első Jovi koncertem, de semmiképpen sem az utolsó. Nagyon remélem, hogy a következő turnén már hozzánk is ellátogatnak! Az biztos hogy nem rajtuk és nem a rajongókon múlik.
Fotók: Petro Adrienn
