És ezen is túl vagyunk. Másfél éve, amikor először felröppent a hír, hogy Roger Waters, a Pink Floyd egykori alapítója, basszgitárosa, énekese, zeneszerzője és dalszövegírója egyik atyaúristene turnéra indítja a talán legismertebb lemezüket, a harminc éves The Wall-t, én is örömujjongtam.
Hiába, hatalmas Pink Floyd rajongóként (remélem ez senkit se ért coming out-ként) egy ilyen koncert rengeteget jelentett számomra, és most, hogy megtörtént, azt kell mondjam, ezt életem legnagyobb hibája lett volna kihagyni. Még akkor is, ha a várakozás miatt néha olyan irreális elvárásaim voltak, amiknek a teljesítésére úgyse volt esély.
Egy dolgot le kell szögeznem az elején, mert ez egy olyan alapvetés a szerda estével kapcsolatban, amit mindenkinek meg kell értenie. A The Wall eredetileg ugyan koncepcióalbumnak készült 32 évvel ezelőtt, de az évek során (főleg a film megjelenése után) továbblépett, és egy kvázi rockopera vált belőle. Ezért azt kell mondjam, hogy nem egy koncertet láttunk, hanem egy komplett előadást, és show-t. És ez rengeteg mindent megmagyaráz.
Ebben a két órában Roger Waters és zenekara csak másodhegedűs volt, az igazi főszereplő a látvány, a technika lett. És arra egy percig se lehetett panasz - igazából főleg annak, aki volt olyan szerencsés, hogy nem az első sorból, hanem messzebbről nézhette a műsort, egy olyan helyről, ahonnan az egész színpadot be lehet látni. A felépült (és lerombolt) fal, a kiváló minőségű vetítések, a pirotechnika, a felfújható óriásfigurák, mind-mind szájtátós élményt okoztak. Waters igazából csak ezek alá énekelt, egy pillanatra se próbálta meg uralni a színpadot. Ez volt a legnagyobb hibája az egész darabnak, hiszen ezt így bármelyik tribute zenekar meg tudja valósítani, gondolhatnánk. Ez az egyetlen olyan dolog, amit jogosan fel lehet róni.
De azért panaszkodni, hogy az előadást áthatotta a háborúellenesség, a politikai nézetek, a világ legnagyobb hülyesége. A Wall ugyanis négy fő motívum összeütközéséből jött létre: a hírnév és a sztárság hatása egy ártatlan emberre; a gyerekkori traumák és élmények felraktározódása az elmében; a modern, rohanó világ pusztító eredménye az életre; valamint a pacifizmus, a háború elutasítása. Waters élete legalább ugyanolyan arányban befolyásolta a lemez születését, mint a képzelete - az apja csecsemőkorában történt elvesztésének hatása pedig egy az egyben a darab része.
Vajon a Vera / Bring The Boys Back Home csak véletlenül került rá a dupla korongra 30 évvel ezelőtt? Ha beülök a színházba a Cabaret-ra, vajon bízni fogok benne, hogy kihagyják belőle a nácik felemelkedését, a zsidótörvények elharapódzását? Nem kérem, ez a koncepció, a pacifizmus a történet része, a kihagyása lett volna a szarvashiba.
Szóval egyetérteni nem kell a látottakkal, de azt elvitatni, hogy nem volt helyük benne, hatalmas nagy hülyeség, és csak azt bizonyítja, hogy valaki nem ért ahhoz, amit látott. A modernizálással ugyanez a helyzet: ennek a történetnek mondanivalója van, aminek a megértését segíti, ha nem a 70-es, 80-as években, hanem mai környezetben látjuk. És nem bólogatni kell, követni mint a birkák (iFollow ugye), hanem megérteni, mi volt a szerző célja velük. Ez pedig nem ment mindenkinek.
De visszatérve a tribute zenekaros hasonlathoz, el kell mondanom, hogy ez csak az élmény egyik oldalát jelenti. Hiszen a hatalmas hangszórókból hallani és színpadon látni a Comfortably Numb vagy a Mother gitárszólóját (főleg ahogy Roger a harminc évvel korábbi önmagával énekel duettet), a Goodbye Cruel World beletörődését, a Run Like Hell áttörő erejét, úgy, ahogy a szerzője megálmodta őket... Na, ezért megérte ott lenni, és ez az, amit egy tribute zenekar se tudna megvalósítani. Még akkor se, ha ez se volt tökéletes, hiszen Robbie Wyckoff hangja meg se közelíti Gilmourét.
A megvalósítást tehát csak dicséret illeti, és nem csak a látvány miatt: nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire hibátlan hangosítású koncerten például. Bár ez se volt tökéletes, mert néha bizony úgy éreztem, hogy Waters mikrofonja kicsit túl van húzva, de ez már tényleg a legkisebb hiba az egészben. Egyetlen egy olyan dal volt, ahol húztam a számat, ez pedig a Trial. Mivel ez az egész lemez csúcspontja és vége is, ezért kicsit csalódtam abban, amit láttam.
Gerald Scarfe (a filmhez készített) zseniális animációi korábban is megjelentek a kivetítőn, de itt konkrétan a teljes per lejátszódott, ami nem volt rossz, de valahogy többre számítottam: ezt, így egy az egyben már láttam párszor. Ehhez jön hozzá az, hogy itt volt a legrosszabb a hangosítás, és a dalszövegből egy szót se lehetett érteni. De gyorsan elfelejtette velem az egészet a Fal leomlása, amit ugyan tudtam, hogy jön, de élőben végignézni nem lehetett tátott száj nélkül.
Egy ilyen koncertet kihagyni óriási hiba lett volna, egy életre szóló élmény volt, főleg a tekintetben, hogy a hírek szerint Waters a turné után szögre akasztja a mikrofont és a bőrkabátot. És utána tényleg csak a tribute zenekarok közelíthetik majd csak meg a Pink Floyd élményt. Szóval én köszönöm, mert bár nem maximálisan elégedetten, de mindenképp elájulva és boldogan jöhettem ki az Arénából. Megérte.