Megjelenés dátuma: 2011. május 3.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=sixxam.xml]
Nikki Sixx, a Mötley Crüe basszere 2007-ben gondolt egy nagyot, és 50 felé közeledve kiadta életrajzi regényét. És hogy teljes legyen a kép, mindezt zenei formába is öntötte, ezért jött létre a Sixx: A.M. DJ Ashba-val (Guns N’ Roses) és James Michael-lel (Papa Roach, Meat Loaf). A most megjelent This Is Gonna Hurt pedig ennek egyenes folytatása.
Egyvalami már itt az elején elmondható az albumról összességében: rém profi anyagról van szó, szinte dekára ki van mérve minden hang, minden riff. De hát ezek mégis csak veterán rockzenészek, nem kicsit figyelemreméltó múlttal a hátuk mögött. És ugyan annak, hogy ez a lemez ennyire centire kiszámított, van hátránya is, mégis inkább az előnyeit emelném ki. A legfontosabb, hogy igazán rég hallottam olyan modern hard rock albumot, ami ilyen slágeresen dallamos, mégis ennyire erőteljes lenne. Valami ilyesmit vártam volna két éve a Bon Jovitól… És úgy egyáltalán, mostanában egyre ritkábban hallgatok hard rockot, mert folyton csak csalódást okoz. Annyira szörnyen unalmas és egy kaptafára készülő albumok születnek a műfajban, hogy néha már azt érzem, leáldozott neki. És ez szomorú, mert oké, belátom, a hard rocktól túl sok mélységet nem lehet (és nem is kell) várni, de azért az azt hiszem kijelenthető, hogy az irányzat a modern rock egyik alapköve, gerince a 70-es, 80-as évek óta. Szóval az a lényeg, hogy egy jó hard rock albumot 2011-ben bizony meg kell becsülni.
Ha szereted a műfajt, ettől a lemeztől megkapsz mindent: dallamos, második hallgatásra dúdolható számokat, fülbemászó gitárszólókat, erőteljes rockhimnuszokat és gyönyörű lírai számokat egyaránt. Előbbiek közül kiemelkedő az albumnyitó/címadó This Is Gonna Hurt, és a már single-ként hallott Lies Of The Beautiful People, de nem kevésbé remek a Live Forever is – engem kicsit az első lemezen hallott Life is Beautiful-ra emlékeztet, bár ezt azért nem tudja utolérni. És ha már korábban szóba került a Bon Jovi, az Oh My God, de főleg a Sure Feels Right két olyan szám, hogy rögtön ők jutnak róla eszembe. Végül pedig mindenképp meg kell említeni a lemez két kimondottan lírai szerzeményét, mert mindkettő kiemelkedő. A Smile akusztikus gitárral indít, aztán bekapcsolódik a zongora és a vonósok is, tökéletes összhangot alkotva. Az albumzáró Skin azonban simán veri, annyira szép lassú dal, amilyet tényleg rég hallottam, mintegy felteszi a koronát a lemezre. Szívbe markolóan gyönyörű szerzemény.
Ha reális akarok lenni, azért mindezek után vissza kell térnem az írás elején említett negatívumra is. Arról van szó, hogy ami ilyen céltudatosan, kimérten összerakott, az persze gyorsan és könnyen megszerethető, de gyorsan is felejthető. Abban ugyan biztos vagyok, hogy van néhány szám a lemezen – ahogy az előzőn is volt -, amik hosszabb távon is maradandóak, ami azonban az album egészét illeti, bármennyire is tetszik most, nem hiszem, hogy az év végi összesítésemben helye lesz.
Persze aztán ki tudja… még akár meg is lephetem magamat.
Cat szerint: [rating:4.5]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]
