Megjelenés dátuma: 2010. november 22.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mcr.xml]
Azt hiszem, a My Chemical Romance van akkora név a rockzenében, hogy nem igazán kell őket bemutatni. Ők a kétezres évek bandája amúgy, és eddigi legnagyobb sikerüket az előző, 2006-ban megjelent The Black Parade című albumukkal aratták. Mondom, eddigi, mert az új lemez elég nagy kritikai elismerést hozott, sokan egyenesen a banda szakmai csúcspontjának tartják ezt az albumot.
Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy én magam nagy rajongója vagyok a kaliforniai punknak, amelyből jókorát merít az együttes. Viszont aki egy vérbeli punk albumot vár, az csalódni fog. Mondjuk tény, hogy a MCR mindig is eléggé a műfaj határmezsgyéjén mozgott, a zenéjük valami sajátos fúziója az alterrocknak, a post-hardcorenak és a punknak. De gyakran a Green Day-jel és a The Offspringgel szokták együtt emlegetni őket, főleg azért, mert a The Black Parade inkább a punk felé mutatott. Na most, a Danger Days esetében felerősödnek a rock elemek, a számok elég vegyesek, sőt, már nem csak a rockból merítenek, de erről kicsit később.
Na de, térjünk rá az albumra. Megjegyzem itt az elején, egy koncept albumról van szó, bár azt gondolom, ennek nincsen túl nagy jelentősége, mert a számok hangulatilag, dallamilag nem mutatnak túl nagy egységet. A kezdés tipikus punkos, olyan, amilyet a The Offspring albumain megszokhattunk: rövid szöveges felvezetőt kap az első szám. A Danger Days esetében ezt annyira ütősre sikerült összerakni, hogy nekem rendesen koppant az állam, baromira hozza a hangulatot. A Bulletproof Heart remek folytatás, nagyon jó kis szám, imádnivaló gitárszólóval a közepén. Aztán a SING-nél kezdenek beszivárogni az alterrock elemek, az igazi meglepetés azonban a Planetary (GO!), amit én nagyjából úgy jellemeznék, hogy diszkó-punk – hallgassátok csak meg a refrénjét. Erre utaltam az előző bekezdésben, de be kell ismernem, nekem nagyon bejön a dal… Az igazi kedvenc azonban a már említett felvezetés mellett a Save Yourself, I'll Hold Them Back, és a DESTROYA. Előbbi inkább a hagyományos rockra hajaz, míg utóbbi egy vérbeli punk nóta. Egyedül a Goodnite, Dr. Death elől került ki a pipa, mert az gyakorlatilag az amerikai himnusz – értem én, hogy a lemez koncept jellege miatt került rá, de akkor sem tartom túl szerencsés döntésnek.
Összességében én azok táborát erősítem, akik azt mondják, hogy a Danger Days az év egyik legjobb albuma. Lehet, hogy nagyban belejátszik ebbe, hogy már félelmetesen ki voltam éhezve egy olyan albumra, ami legalább nyomokban punkot tartalmaz, de szerintem még akinek összességében nem is tetszik, annak is el kell ismernie, hogy legalább 2-3 remek szám mindenképpen található ezen az albumon. Mindenesetre bepróbálásra mindenkinek ajánlom, még az is lehet, hogy minden vonakodás ellenére végül be fog jönni a lemez. Kóstolgassátok :)
Cat szerint: [rating:4.5]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]