Megjelenés dátuma: 2010. szeptember 3.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=flowers.xml]

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi teszi olyan egyedivé, olyan különlegessé a Killerst, tutira előkelő helyet foglal el a megemlítettek között Brandon Flowers zsenije és a hangja. A vegasi rockbanda zenéjének ízét adja ez az ének, de sajnos a szólólemez megmutatta, hogy ez nem mindig elég a maradandó alkotásához.

Nem túl biztató kezdet, mi? Akkor most meg fogtok lepődni, mert ennek ellenére Flowers albuma kimondottan jó lett, hallgattatja magát. De messze nem maradandó, nincs meg benne az a plusz, ami kiemelné a tömegből. A nyitódal, a Welcome to Fabulous Las Vegas remekül kezdi el a lemezt, viszont azt kell mondanom, hogy aki ezt hallotta, az egészet hallotta.

Olyan ezt hallgatni, mintha Flowers feltalálta volna a zeneszerzés tökéletes matematikai leírását: az egész iszonyatosan profi, előre megtervezett, századmásodpercre kiszámított. És ez bizony a legnagyobb negatívum is: annyira művies, fantáziátlan, hogy ha nincs az összetéveszthetetlen hang, el se hiszem, hogy én a Killers egyik agyának lemezét hallgatom. Mintha csak a Day & Age második felvonása szólna, még jobban visszafogva. Nincs meg benne az az ösztönös, felszabadult erő, a szabadság, ami miatt az együttest pár éve a neo-Springsteen irányzat királyának kiáltották ki. És ez így sajnos kevés, és mondom én ezt, mint újkeletű Killers-rajongó. Elképzelni se tudom, hogy azok mit gondolnak, akiknek egyáltalán nem jön be ez a szintirock iránya a modern rockzenének.

A langyosabb második-harmadik szám ennek ellenére könnyen fülbe tud mászni, de amint vége, már el is felejtkeztünk róluk. És ugye ne felejtsünk el egy fontos tényezőt: hol vannak a gitárok? Néha elő-elő bújik egy-két dallam, ezek a dalok rögtön meg is töltődnek élettel, de ezen kívül semmi. Ezután a Jitted Lovers and Broken Hearts, a Playing With Fire és a Was It Something I Said néha meg-meg csillantja a zsenit, de sajnos még ez is kevés. Egyszerűen hiányoznak a gitárok, az a hangzás, amiben Flowers is csak egy hangszer a sok közül, nem pedig egy kiemelt énekes. Aztán a Magdalena és a már single-ként kijött Crossfire javít egy kicsit az összképen (ez utóbbi kilométerekkel a legjobb dal az egész albumon), de a lendület épphogy kitart a maradék két dal végéig.

Abban bíztam, hogy ennek is csak érnie kell, egy idő után megszokom, de sajnos nem így lett. Sokadik hallgatás után se tudok elvonatkoztatni ezektől a gondolatoktól, és ez így nem túl sok. A Deluxe Edition-ön található négy bónuszdal (egy kivételével, ez a The Clock Was Tickin') is beillik a fenti sormintába, és mire végleg végetér, le kell vonjam a következtetést: Flowersnek ez egyedül nem megy. Kellenek mögé a többiek, akik megadják ennek a zenének a savát-borsát. És remélem, hogy hamarosan véget ér ez a kényszeredett szünet a zenekar életében, és most, hogy Brandon kiélhette magát, visszatérhetnek a gyökerekhez.

Addig is várom, hogy mikor jön ki az első koncertfelvétel, ugyanis abban van az utolsó bizodalmam. A Day & Age dalai közül is sokat a tavalyi Royal Albert Hall koncerten szerettem meg, hátha itt is így lesz. Addig ez csak egy erős közepes nálam.

Cat szerint: [rating:4.0]

Bruzsy szerint: [rating:3.5]