Megjelenés dátuma: 2009. szeptember 7.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=ryg.xml]
Rodrigo y Gabriela. Azaz Rodrigo és Gabriela. A két név nem egy délutáni szappanopera hősei, hanem két mexikói klasszikus gitáros, akik profi gitártudása keveredik a zene szeretetével. És hogy mi az eredmény? Egy olyan kirobbannó elegye a folknak, flamenconak és a rocknak, hogy az ember a fejét se győzi kapkodni. Ez az album nem azért lesz unikum, mert olyan egyedülálló lenne műfajilag (pedig ennyire erőteljesen ritkán hallani a stílusban a rockzenei elemeket), hanem mert akkorát koppant az állam, hogy még most is sajog.
Mert a lemez egyszerre erőteljes, lendületes, virtuóz, szívhez szóló és még sorolhatnám a jelzőket, ha megtalálnám. 11 dal sorakozik egymás mögött, mindegyik egy-egy neves zenésznek, együttesnek dedikálva - olyanoknak, akik nagy hatással voltak a páros zenéjére. Instrumentális dalok ezek, ének nélkül, a figyelem tehát csakis és kizárólag a gitárokra koncentrál, így tényleg különlegesen nehéz ilyen összhangot teremteni, mint ami a két zenész között van. Mindenféle előismeret nélkül tettem be a lejátszóba, és már az első szám megragadott, és még most se eresztett el. A "Hanuman" Carlos Santana-nak van dedikálva, és méltó a a nagy öreghez - tökéletesen emeli ki a stílusjegynek számító összetett akkordokat és a csalhatatlan latin ritmust. Az biztos, hogy az év végi Top 20-as listámon ott kell lennie a legjobb dalok között.
Ha valakit ennyi nem győzött volna meg, térjünk rá a másodikra, ami a "Buster Voodoo" címet viseli. És valószínűleg meg is világosodunk, hogy ha fellebbentem, hogy Jimi Hendrix családi beceneve Buster volt. Bár a neki dedikált szám első egy perce alapján ez nem annyira feltűnő, de többször is meghallgatva bebizonyosodik: ez ha lehet még jellemzőbb, mint a nyitódal volt, és feltűnik, hogy a duó bizony trash metált játszott, mielőtt nejlonra cserélték volna a fémhúrokat. Komoly gitárszólók, korai hard rockra és metálra emlékeztető riffek, mind-mind klasszikus gitáron, egy csipetnyi latin hangzással. Egyszerűen elképesztő. A harmadik dal egy palesztin úd-együttesnek, a Le Trio Joubran-nak lett ajánlba, és folytatja az első két szám által megkezdett hagyományt, azaz egyedi, lendületes és iszonyatosan jó. Körülbelül ugyanez mondható el a negyedik "Logos"-ról, (Al Di Meolanak dedikálva), annyi különbséggel, hogy itt a szép, holdfényes spanyol estékre jellemző líraiság az, ami kiemeli a dalt.
Nem fogok minden szerzeményről írni, mert fölösleges, elég ha azt elmondom, hogy egyáltalán nem találtam rosszat közöttük. Amit még mindig ki kell emelnem, az a John McLaughlinnak ajánlott "Savitri" és a Pantera gitárosának, Dimebag Darrellnek dedikált, metálzenei elemekben bővelkedő "Atman", amik a fénypontjainak számítanak egy amúgy is remek lemeznek. Az utolsó, címadó dal pedig a Pink Floydnak szól, ahol az akusztikus (és néhol elektromos) gitárok mellé beférkőzik a zongora is, feltéve ezzel az egészre a koronát.
Hogy mi lehet a Rodrigo y Gabriela sikerének titka? Csak találgatni tudok. Lehet a hibátlan összhang, a műfajok tökéletes keverése, a technikai tudás, de lehet, hogy ezeknek semmi köze nincs hozzá, egyszerűen csak az emberi szívben lüktető zenét találja meg és hozza felszínre. Az biztos, hogy nagyon jól csinálják, és egy tökéletes lemezt tettek le az asztalra, ami kimondottan így a forró nyári estéken eshet jól egy üveg Sangria mellett - de akkor minden mennyiségben. Részemről öt csillag, a tovább utánra pedig embeddelem a Santananak címzett nyitódal videóklippjét. Semmi más nincs benne, mint két gitáros a sivatagban, amit szívvel-lélekkel játszanak, de talán ezt nézve magunk is közelebb jutunk a rejtély megoldásához.
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:5.0]
