Megjelenés dátuma: 2010. június 8.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=againstme.xml]
Amíg meg nem hallgattam az Against Me! legújabb nagylemezét, egyszerűen el se tudtam képzelni, hogy lehet valami egyszerre ennyire mainstream és ennyire punk. Aztán szembejött velem a Teenage Anarchist, és rögtön az év egyik legjobb dalává nőtte ki magát, még a nyári mixtape-ről se tudtam lehagyni. A keményvonalasabb punkrajongók most persze felhördülnek, nekik ez a lemez valószínűleg nem más, mint egy nagy maszlag. Ezért azt javaslom, hogy ők ne is olvassák tovább a sorokat, mert csak a vérnyomásuk fog felmenni minden mondatnál. A többiek pedig mindenképp hallgassanak bele a White Crosses-ba. Ugyanis meg merem kockáztatni, hogy a Green Day American Idiotja óta nem készült ilyen jó stadionpunk album.
Ez a zene egyszerűen távol áll a 90-es évek deszkás kaliforniai punkjától, sokkal kiforrottabb, nagyközönségnek szólóbb, és ugyan nem érződik rajta az átütő düh, mégse veszíti el a lázadó jellegét. A nyitó (és címadó) dal már lefekteti ennek az alapjait, az igazi zúzás azonban a második daltól kezdődik: "I Was a Teenage Anarchist", énekli az énekes, és elhisszük neki. Valaha az volt, azóta eltelt 15 év, és most egy profi punkzenész lett belőle, aki iszonyatosan érti a mesterségét.
A szövegek tehát profin kidolgozottak, de a zenével együtt jön át igazán a hangulata. A dallamok is rendkívül passzolnak a sorokhoz, és bár főleg megszokott elemekből építkeznek a dalok, ez nem zavarja az embert abban, hogy rögtön mind a fülébe másszon. A Because of the Shame című szám zongoratémájáról, majd a hirtelen elinduló kórusról nekem például rögtön az jutott eszembe, hogy megbolondult a lejátszó, és egy Bruce Springsteen számot tett be a lemezen szereplő helyett. Igen, kísérteties a hasonlóság, de valami mégis egyedivé, újszerűvé teszi. És majdnem minden számban van valami, ami megfogja az embert. A High Pressure Low-ban a gitár, és a szinte alárendelt ének, az Ache With Me himnusz-szerűsége, ami miatt az ember legszívesebben egy nagyszabású koncerten szeretne lenni, hogy együtt üvölthesse az énekessel a sorokat, vagy a Rapid Decompression agresszivitása.
Egyszerűen hallgattatja magát, kikapcsolni szinte lehetetlen, amíg le nem jár a lemez. És ezzel el is jutottunk a negatívumhoz: a hossz. Nem kell nekem 80 perces, teletömött album, ezt láttuk tavaly a Green Daynél, hogy nem jött be, de a 36 perc a másik véglet. A 10. számnak ráadásul pont úgy van vége, mint amikor elszakad a szalag a magnóban, és nem marad utána más, csak a mindent beborító, üres csend. Könyörgöm, ez alig több, mint egy EP! A Wikipedia szerint ugyan van olyan limitált kiadás, ami négy dallal hosszabb, de azt sajnos nem sikerült beszereznem, így véleményt nem mondhatok róla.
Összegezve azt hiszem elmondhatom, hogy az év egyik legjobb albumához lehet szerencsénk, ha az Against Me!-t választjuk. Nem mondom, hogy tökéletes, mert nem az, de mégsincs rajta egyetlen olyan szám se, ami kevésbé tetszene a többinél. A rövidség az egyetlen komolyabb negatívum, de 4.5 csillagot mindenképp megér.
És ha valaki egy kicsit érdeklődne, linkelem ide a Rolling Stone felvételét, benne az album (talán legjobb) négy dalának akusztikus verziójával. Szívesen embeddelném is, de sajnos a XXI. században még elég nagy kérés nem autoplayes videók létrehozása, így most ez nem jött össze.
Cat szerint: [rating:4.5]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]
