Megjelenés dátuma: 2009. május 15.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=greenday.xml]
Azt hiszem van egy olyan tény, amivel mind a Green Day rajongói, mind az átlagos hallgatók egyetérthetnek: a több mint 20 éve együtt zenélő kaliforniai punkbanda 90-es évekbeli sikeressége mára teljesen elapadt volna, ha nem jön az American Idiot. 2004-ben azonban Billie-ék valami emberfeletti albumot adtak ki a The Who rockoperái nyomán, teljesen megérdemelve a tömérdek díjat, amit bezsebeltek. Ha most azt az albumot kéne értékelni, nyugodt szívvel szórnék ki rá egy ötöst, és mennék tovább, de sajnos nem így van. A 21st Century Breakdown egyértelműen az előd sikereit próbálta meglovagolni, hasonló stílus, fülbemászó dallamok, hangzatos, de egyszerű dalszövegek, valamiért mégis inkább önmaga paródiájába csap át, és az lesz belőle, amire a Green Daynek egyáltalán nincs szüksége a XXI. században: egy átlagos lemez.
Mielőtt még megijednétek, és lejjebb görgetve megbizonyosodnátok felőle, hogy ez nem a Gagyipop Visszavág rovat, le kell szögeznem: a 21st nem rossz album. Ugyan egyáltalán nem hasonlít már az együttes eredeti hangzásvilágára, sőt, még punkzenének is csak jóindulattal nevezném, de ez nem jelent problémát, a fejlődés része a zenének. Csak egy a gond: a fejlődés megállt 2004-ben.
Az album ugyan rockoperának nevezi magát, és mégse tudtam egy stabil történetszálat vagy motívumot találni, pedig igencsak kerestem. De lehet, hogy az én hibám, és túlságosan a Pink Floydhoz vagyok szokva. Amúgy a legjobban úgy jellemezném az egész lemezt, mint egy blockbuster hollywood-i akciófim második részét: keressük meg, mi az, ami tetszett az előzményekben a nézőknek, emeljük kétszeresére a mennyiségét, minden más sallangot pedig hagyjunk el. Így kerültek az albumra ütős, politikai / vallási töltetű punknóták (Know Your Enemy, Before The Lobotomy), egész stadionokat megtölteni képes rockhimnuszok (21 Guns, Peacemaker), és... nagyjából ennyi. És pont itt a hiba: az olyan profin megtalált egyensúly felborult, és utána lehetetlen lesz visszatérni.
És ha már az egyensúlynál vagyunk, muszáj rátérnem a lemez másik Achilles-sarkára: a hossza. Majd' 70 percen keresztül hallgatni gyakorlatilag ugyanazt a formulát eléggé fárasztó dolog sajnos, ráadásul még az American Idiot nagy sikert aratott gigaszámai (Jesus of Suburbia vagy Homecoming) se dobják fel néha egy-egy visszatérő zenei motívummal.
Sajnos ez most nem jött be, bizakodva várjuk a következőt.
Cat szerint: [rating:3.5]
Bruzsy szerint: [rating:3.0]
