Megjelenés dátuma: 2010. január 28.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=rocksugar.xml]
Kevés olyan album van, amit ennyire akartam szeretni, mint a Rock Sugar debütalbuma. Van ugyanis egy különleges műfaja a feldolgozásoknak: a mashup. Aki nem ismerné, ez azt a fajta zenét jelenti, amelyben iszonyatos kreativitással egymásra vegyítenek külön-külön is ismert dalokat. A stílus elsősorban az elektromos zenében népszerű, de azért akadtak bőven más remek mashupok is, ilyen például a Dandy Warhols és a Beastie Boys számát összekeverő We Used to be Intergalactic Friends, vagy a Glee című sorozat által idén előhozott It's My Life és Confessions Pt. 2. keverék, ami a nyári mixtape-re is rákerült. Most viszont jelentkezett egy együttes, aki azzal büszkélkedik, hogy ők a 80-as évek populáris zenéjét mashupolták a debütalbumon.
A borítóra ránézve el se hinné az ember, hogy ez a lemez 2010-ben jelent meg, pedig mégis. A hajmetál ugyan már jópár éve már nem csak klinikailag, hanem biológiailag is halott, de őnekik van magyarázatuk rá. És itt jön be az, ami az egész együttest átjárja: a humor. Elmondásuk szerint ők 1989-ben egy viszonylag híresebb együttes voltak, akiket elhívtak egy 13 éves kislány születésnapi bulijába fellépni, amit egy yachton tartottak meg. Itt kialakult egy kisebb összetűzés, ami végül ahhoz vezetett, hogy a hajó elsüllyedt, ők pedig egy lakatlan szigeten találták magukat a hangszereik, egy rakás pia, és egy 13 éves kislány cd-gyűjteménye társaságában. Ez a durva, nem a füstszörny. 20 év a szigeten pedig teljes agymosáshoz, majd ennek a lemeznek a kiadásához vezetett. (A történet amúgy sokkal részletesebben és viccesebben van leírva a lemez bookletjében és a banda honlapján, itt lehet elolvasni).
Nade térjünk rá a zenére. Igen, pont olyan, amilyennek elképzeljük. A nyitódal címéből már lehet következtetni, hogy a Journey és a Metallica lesz az első két áldozat - igen érdekes a Don't Stop Believin' énekét és dalamát az Enter Sandman riffjein hallani, de amint hozzászokik a fülünk a hangzáshoz, nem lesz különösebb gondunk vele. Pláne hogy a jobb gitárszólót tették bele a két dalból.
És akkor máris átnyergelünk a második dalra, ami a Queen Bohemian Rhapsody-jának első soraival kezdődik, hogy aztán átcsapjon Motörhead-féle gitárzúzásba. Nem rossz, de valami mintha hiányozna. És a harmadik dalra már tényleg mindent tudunk az egész lemezről, amit cask lehet. Rendkívül kreatív és ötletes, és ugyanakkor iszonyatosan repetitív. Nem azt mondom, hogy nem lehet élvezni a dalokat, meg hogy nem tudom megkülönböztetni őket egymástól, mert ez nem igaz, hisz mégiscsak karakteres rockhimnuszokról van szó. A negyedik dal például hiába épül a Guns 'N Roses zenéjére, még a Sweet Child O' Mine gitárja is kevés ahhoz, hogy ne érezzem kicsit elnyújtottnak a dalt. És azért ez nagy szó, ha a Sweet Child O' Mine-ról van szó.
Az ötletek egy idő után elkezdődnek ismétlődni, és épp emiatt a későbbi dalok nem rántanak be annyira. Próbálkoznak ugyan felfrissíteni egy kicsit a koncepciót például a hatodik dalban, amikor az AC/DC Madonnával találkozik - ez kicsit fel is rázza az embert, de utána a pop és rockzene vegyítése is hasonlóan egyhangúvá válik. Szerencsére mindig jön egy-egy szinte tökéletesnek mondható mashup, mielőtt az ember végleg álomba szenderülne, úgyhogy ilyen szempontból a lemez szerkesztése tökéletes. Csak az a baj, hogy ez nem elég.
Pedig zeneileg nincs velük semmi baj. Az énekes hangja tiszta, és illik majdnem minden egyes együttes zenéjéhez - pedig azért olyan karakteres hangokat kell pótolnia, mint Axl Rose, Brian Johnson vagy épp Jon Bon Jovi. A gitárossal sincs semmi különösebb gond, a szólók mennek neki, a riffek helyükön vannak, még a nehezebbek is.
A Rock Sugar tehát egy igencsak különleges lemezt rakott le, amit szerintem mindenkinek hallania kell legalább egyszer, aki kicsit is kedveli a 80-as évek zenéit. Mindenképp ismerni (és szeretni) kell ezeket a dalokat - hiszen a folyamatos meglepetések, egyes riffek, dallamok felismerése rendkívül különleges ízt ad a zenehallgatásnak, de ugyanakkor nem szabad túlságosan rajongani se értük, mert a mássághoz nagyon nehéz hozzászokni. És mivel nincs minden teljesen az orrunkba tolva, az ember egy idő után úgy kezdi el felfogni ezt az egészet, mint egy játékot, csak erre figyel, és ügyet se vet az esetleges hibákra. Épp ezért nem írtam le bővebben, hogy az egyes dalok milyen számokból állnak, mert csak a szórakozásunkat rontanám el vele. A címek ugyan sejtetnek néhány dolgot (itt megint alkotott a humor), de azok is messze nem elég részletesek, hiszen van jópár olyan dal, ami rögtön 4 számból tartalmaz kisebb-nagyobb részleteket. Akit persze ennek ellenére érdekel, itt elolvashatja a pontos számlistát - de szerintem ne tegyétek.
A teljes élvezethez tehát meg kell találni a tökéletes összhangot, de ha ez megvan, megismételhetetlen élményben lesz részünk. És tényleg megismételhetetlen, mert második hallgatásra már nem fogjuk ennyire élvezni, és akkor egyértelmű lesz mindaz, amiről írtam. Vannak ugyan olyan dalok, amik sokáig bekerülnek a kedvencek közé (ilyen például nekem a zárónóta, egyszerűen maga a tökéletesség, nem szoktam 4 perces dalokat rövidnek titulálni, de ez egyszerűen az), de az egész album hosszú távon sajnos felejthető lesz.
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:3.5]
