Megjelenés dátuma: 2010. március 31.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=slash.xml]
Adott korunk egyik legprofibb gitárosa, aki úgy döntött: szólókarrierbe kezd. Ám mivel ő maga nem a mikrofont, hanem a húrnyűvést preferálja a színpadon, így a debütalbumára meghívta énekelni a rockzene elmúlt 30 évének színe-javát - és mindenkit bevont a számok írásába. Ebből pedig született egy album, ami ugyan nem fogja forradalmasítani a rockzenét, de olyan szinten sugárzik belőle a rock'n'roll, hogy egyszerűen nem tudok mást tenni, mint megemelni a kalapomat.
Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy mind Slash, mind a vendégművészek eleget tettek le az asztalra ahhoz, hogy csak jóra számíthattunk tőlük. Magasak voltak az elvárások, és egy ilyen album csak az íráson csúszhatott volna el, de szerencsére azt sem tette. Slash tökéletesen végzi a feladatát, szinte minden riffje és szólója a helyén van, egyszerűen élvezet hallgatni. Ezt már az első három számban megmutatja, és mind a The Cult-os Ian Astbury, mind Ozzy Osbourne remekül közreműködik ehhez. Az igazi pozitív csalódás azonban Fergie: az ő segédletével elkészült 'Beautiful Dangerous' majdnem az album legjobb száma lett. Nem tagadom, vannak gyenge dalok is a lemezen - ide tartozik például a Chris Cornell (Soundgarden), Andrew Stockdale (Wolfmother) és Adam Levine (Maroon 5) nevével fémjelzett három szerzemény az album közepén. De ezekre se mondnám azt feltétlenül, hogy rosszak, hiszen Slash gitárbetétjei még itt is pofonvágják az embert, csak egyszerűen számomra nem illik az adott énekes stílusához a dal.
De szerencsére ezt a három számot gyorsan át lehet tekerni, és nem fogunk csalódni, mert utána jön a jó öreg Motörheades Lemmy, aki még 60-on túl is az egyik legbadassebb rockzenész, akit ismerek. A 'Doctor Alibivel' a gépszíj újra elkap bennünket, amit aztán a következő szám, a 'Watch This' se enged el. Az egész szám instrumetális, és itt jön ki igazán Slash zsenialitása - azt se bántam volna, ha az egész albumon ezt kell hallgatnom. Persze a számota doboknál ülő Dave Grohl (Foo Fighters, Nirvana) és a szintén ex-GNR-es Duff McKagan teszi tökéletessé.
A végére még tiszteletét teszi Kid Rock, az Avenged Sevenfoldos M. Shadows, valamint a kevésbé ismert Rocco DeLuca is, az ő számaik se kimondottan rosszak, de messze nem a legkiemelkedőbbek az albumról. De szerencsére nem rossz szájízzel kell befejezni a hallgatást, hiszen még egy szám erejéig újra viszonthalljuk Myles Kennedyt, aki a negyedik szám után még egy rockhimnuszt mutat be nekünk. A lemez végül Iggy Poppal zárul, majdnem olyan tökéletesen, ahogy Astbury és Ozzy elkezdték.
És mielőtt kezdenénk elölről a hallgatást, említést kell tenni arról, hogy ez még nem minden. Az album bizonyos kiadásai ugyanis ezeken kívül még jópár bónusz számot rejtenek, így gigahosszúra, majd' másél órásra bővítve a lemezt. Szerencsére be tudtam szerezni mind a hetet, kár lett volna, ha pont ezekből maradok ki. Közülük mindenképp ki kell emelnem a 'Baby Can't Drive' című szerzeményt, amiben Alice Cooper és a Pussycat Dollsos Nicole Scherzinger duettezik - nem is értem, hogy ez a szám hogy nem fért rá a teljes albumra, annyira tökéletesen meg van komponálva. Ami fura még, hogy a korábban lead single-ként beharangozott 'Sahara', a japán Koshi Inabával is csak ide fért el. Vár még egy 'Paradise City' feldolgozás is Fergievel és a Cypress Hill-lel, ami egyáltalán nem rossz, csak nagyon szokatlan Axl hangja után, valamint még két instrumentális dal.
Slash első albuma tehát olyan, mint egy örömzenélés a haverokkal - semmi más célja nincs vele, mint hogy jól szórakozzanak, és ha eközben véletlenül néhány hallgatónak is örömet szereznek, hát üsse kő. Ne számítsunk hát arra, hogy itt teljesen új, világmegváltó hangzást fogunk kapni, mert nem. De hát miért is kéne változtatni azon, ami tökéletesen működik?
Cat szerint: [rating:4.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]
