Megjelenés dátuma: 2008. június 3.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=disturbed.xml]
Pár napja Twitteren szó volt a Disturbed új albumáról, és úgy éreztem, nem maradhat a blog a kedvenc együttesem kritikája nélkül. Az biztos, hogy az Indestructible a tavalyi év legjobban várt albuma volt, a 2005-ös, őrületesen jó Ten Thousand Fists után ez egyértelmű volt. Aztán kijött az album, betette az ember a lejátszóba, elmerült benne, és azt érezte: ezek megismételték a 3 évvel korábbi lemezt.
És ez az érzés sajnos rányomta magát az első hallgatásra is. Ugyan a banda sosem a rockzene hatalmas újítójaként szerepelt több mint 10 éves története során, az albumok mégis folyamatosan fejlődtek az előzőhöz képest. És épp ez a változás volt az, ami hiányzott, és ez volt az, ami túl egysíkúvá tette a lemezt (akik még csak most ismerkednek a Disturbeddel, azok valószínűleg amúgy is nehezen fogják megkülönböztetni a David Draiman énekes érces hangjára és a zúzós, szaggatós gitárriffekre épülő számokat). Az első 6-7 szám után összefolytak a darabok.
Aztán telt az idő, egyre jobban berántott. Az eredetileg zavaró egy helyben toporgás érzés szépen lassan átalakult a pontosan felépített album érzéssé, amelyen egyformán ott vannak a már megszokott, a Disturbed kezdeti stílusát idéző tördelt riffekkel operáló számok, mint például a Haunted vagy a címadó dal, az Indestructible, és a későbbi albumokra jellemző dallamosságú Enough, amire szerintem Draiman énekesi karrierjének csúcspontjaként tekinthetünk - egyszerűen annyira tisztán vált az ordítós versszakok és a monumentális dallamosságra épülő refrén között, hogy az valami hihetetlen. És persze ne feledkezünk meg Dan Donegan gitárosról és az ő egyre virtuózabbá váló játékáról, amit egy az egyben megcsodálhatunk a single-ként is kijött Inside the Fire vagy a Perfect Insanity című számokban. Ez utóbbi egyébként az együttes egyik legrégebbi dala, még az első album előtt írták egy demo cd-re. És miközben ezeket élvezi az ember, szinte fel se tűnik neki, hogy a lemez elsőre amúgy felejtősnek tűnő második fele hozza a legjobb dalokat (például a The Curse vagy a Criminal).
Egyszerűen nem tudok mi mást elmondani róla. Nem szerelem első hallásra, de kit érdekel ez, ha egyszer utána annyira időtállóan jó, hogy nem lehet kivenni a lejátszóból? És ez az album egy másik fontos tényezőre is felhívja a figyelmet: a Disturbed nem szerencsés, hogy összejön néha neki néhány jó szám. Ez egyszerűen színtiszta profizmus. Ezt bizonyítja az is, hogy négy lemezből háromszor debütáltak a Billboard Top 200 listájának élén, ez pedig a zenetörténelemben rajtuk kívül csak 6 rockbandának sikerült.
Instant kedvenc, év legjobb albuma, satöbbi, 4,5 pont. Azért csak ennyi, mert a Ten Thousand Fists hamarabb volt, és az csillagos ötös.
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]
