Megjelenés dátuma: 2012. szeptember 28.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=muse_2ndlaw.xml]
Néha megdöbbentő, hogy egyes együtteseknek milyen sokáig kell keményen dolgozniuk a nemzetközi siker és elismerés eléréséért. Szegény Muse is ebben a cipőben utazott, évekig próbálkoztak megtalálni azt a receptet, ami az Egyesült Királyság után a világ zenei térképére is felteszi őket, és mire végre sikerült (4-5 évvel ezelőtt, főleg egy nagyon fiatal közönség nyomásának köszönhetően), már teljesen beléjük égett a folyamatos megújulni akarás.
Úgyhogy idén, mire eljutottunk a 6. lemezük megjelenéséig, senkit sem lepett meg, amikor bejelentették, hogy nem lesz ugyanolyan az album, mint az elődei - az viszont már inkább, hogy ők is a dubstep nevű divatőrületet próbálják majd meglovagolni. Kicsit félve várta az ember emiatt a lemezt, de végül azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem kellett csalódni az együttesben.
Pedig egy igen érdekes albumról van szó, egy olyanról, amin nincs két egyforma dal. Ami talán összeköti őket, az az elektronikus hangzások, főleg a szintetizátorok erősebb felhasználása, de ez is nagyon tág fogalom, hiszen van a lemezen 80-as évekbeli diszkószám friss remixére hasonlító daltól kezdve (Follow Me), a Queen dalok énekdallamából merítő, ambientes jazz-fusionön át (Explorers), a keményebb gitártémáknak csak egy kis futurisztikus hatást adó Supremacy-ig minden.
Ez utóbbi egyébként magasan a legjobb dal az egész lemezről, valószínűleg nem véletlen a nyitószám pozíció. De egyébként összességében elmondható, hogy azok a legerősebb részei a lemeznek, amikor megpróbálják kicsit a monumentális vagy földöntúli hangzást erőltetni. Épp ezért lesz sokkal izgalmasabb az olimpiai nyitódal, a Survival, vagy az együttes basszgitárosa, Christopher Wolstenholme által komponált és elénekelt Save Me és Liquid State, mint mondjuk a Prince és Michael Jackson szerelemgyerekére hasonlító Panic Station.
És akkor nem esett szó a dubstepről, mert igen, tényleg van a korongon. De csak az utolsó két számban, ami az előző album Exogenesisét próbálja megidézni, eléggé neccesen. A dubstep annyira még nem is zavar, mert illik a Muse zenéjéhez (mint ahogy az egész stílus akkor értékelhető egyedül, ha csak építkeznek belőle), de annyira ötlettelen az egész dal, hogy arra nincsenek szavak. Egy hangzatos zöldmarketing duma, egy "unsustainable" szót negyvenszer elismételgető géphang plusz egy áriás ordítás Matt Bellamytól, és kész is van az első dal. Szerencsére a másodikkal már nincs ilyen probléma, ott azért több az ötlet, bár annak is inkább van kísérleti színházi előadás nyitányhangulata, mint egy albumzáró dalé.
Viszont szerencsére ez a két dal tökéletesen leválasztható így a lemezről, akinek nagyon nem jön be, egyszer sem kell végighallgatnia őket. Sőt, ha magán az albumon vannak olyan számok, amik nem tetszenek, azok mellől is kikerülhet a pipa lejátszólistában. És ez a legnagyobb baja az új Muse albumnak: ez nem album, hanem egymás után dobált számok összessége, amelyek annyira különbözőek, hogy teljesen szétaprózzák a hallgatási élményt. És amik magukban szórakoztatók, egymás után téve inkább koncepciótlanságot sugallnak, mint merészséget. Tévedés ne essék, nem concept albumot várok én a Muse-tól (bár nem lepődnék meg, hogyha a közeljövőben az is jönne tőlük), hanem valami közös vonalat, amire legalább fel lehet fűzni ezeket a dalokat, amitől nem úgy hangzik, mint egy válogatásalbum, amit egyetlen együttes ad elő.
De ettől függetlenül a Muse ismét egy jó nagylemezt mutatott be nekünk, amit a hibái ellenére is lehet szeretni, egyes számokat pedig a végtelenségig hallgatni. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a banda meddig tudja folytatni a folyamatos megújulást és az aktuális irányzatoknak megfelelést, és mikor tudják végül azt mondani, hogy megállapodnak egy stílusnál, amin csak néha frissítenek egy picikét.
Cat szerint: [rating:4.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]
