Megjelenés dátuma: 2011. április 12.

[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=foofighters.xml]

Januárban az év egyik legjobban várt lemezeként lett beharangozva, Dave Grohl egyenesen a Nirvana Nevermindjához hasonlította. Ez utóbbi főleg abban nyilvánul meg, hogy a Wasting Light is a legendás Butch Vig producerkedése mellett készült, mert mind hangzásban, mind stílusban elég távol áll a Nevermindtól, de semmi gond, megbocsátjuk, csak a várakozást akarta nehezebbé tenni az öreg róka.. De most végre megérkezett az album, és nem csalódtunk!

Hozzá kell tenni, hogy sosem voltam igazán nagy Foo Fighters rajongó. Eddig is szerettem és tiszteltem Dave Grohl zenei zsenijét, de nem ájultam el tőle. Aztán ez a lemez most egycsapásra mindent megváltoztatott, és ennek csak egy szelete - mondjuk a nagyobbik szelete - a számok kiválósága. A másik, ami miatt ezt a lemezt akkor se tudnám nem szeretni, ha középszerű számok egész garmadája sorakozna rajta, az az alázat és a "zenélés mindenek felett" hozzáállás, ami az együttesből az elmúlt hónapokban sugárzott. Az egész lemezt a klasszikus garázsbandákra jellemző módon Dave Grohl garázsában vették fel, analóg kazettákra, és csak később, a stúdióban digitalizálták és végezték el rajta a végső simításokat. Majd, két héttel a hivatalos megjelenés előtt, az egész albumot felpakolták a netre, több millió rajongó örömére.

És az eredmény? A Foo Fighters történetének legszenvedélyesebb, legátütőbb albuma. Már a nyitódal is kimondottan kellemes, és sokan megdöbbennének, ha azt mondanám, hogy ez a gyengébb szerzemények közül való. Igen, ennyire kiemelkedő az, ami ezután következik. A Rope-ot már ismerjük, szerintem mindent elmond az a tény róla, hogy a megjelenése óta folyamatosan első helyen tanyázik a Billboard rockzenei toplistáján.  Aztán rögtön jön a Dear Rosemary, ami lazán veri az eddig hallottakat, és az a tipikus szám, ami már első hallgatásra is ismerősnek tűnik. Ez nem plagizálás vagy ötlettelenségből fakadó újrafelhasználás, ez bizony a tömény összhang. A  Foo Fighterstől már megszokhattuk korábban, hogy a gitárok kiemelt szerepet kapnak és uralják a zenét, de most hatványozottan igaz: Pat Smear gitáros visszatérése bizony tényleg ennyit jelent.

A szó, amivel legjobban le lehet írni a dalokat, az a minőség. És bár a White Limo egyáltalán nem az együttes stílusára jellemző szám (sokkal inkább Josh Homme hatása figyelhető meg benne, túl sok időt töltöttek együtt Grohllal a Them Crooked Vultures keretein belül), azt még a rá kicsit fanyalgók is elismerhetik, hogy profin van megírva. Ugyanez igaz az Arlandriára, ami jelenleg nálam simán a legjobb dal a lemezen, duzzad az energiától, a dalszövege is kimondottan ötletes, és mindemellett még a dallama is fülbemászó. És akkor ennyi pörgés után jöhet egy kis pihenés, a These Days igazi klasszikus Foo Fighterses ballada, de a jobbik fajtából. Olvastam néhány olyan lehúzó kritikát a lemezről, hogy túlságosan építenek a korábbi korongokra, hát én ezen a dalon kívül nem találtam más hasonlóságot, de ők tudják.

Az ezután következő Back & Forth és A Matter of Time is nagyon jó és fülbemászó dal, és bár nem tipikusak, mégis inkább a nem kiemelkedők közé sorolnám. Főleg úgy, hogy a lemez lezárása is valami hihetetlen lett. Egyrészről ott van a zseniális riffekkel és hajletevős gitárszólóval operáló Miss the Misery, amit a kórus bolondít meg. Másrészről pedig a harmadik kedvenc dalom az albumról, I Whould Have Known, ami egy újabb lírai dalként indul, hogy aztán sokkal többé nője ki magát. A basszgitárok húrjait ráadásul Krist Novoselic tépi, csak hogy Grohlon és Vigen kívül legyen más Nirvanás is a buliban. És akkor a végére maradt egy lezárás, a Walk, amitől a hajam letettem első hallgatásra. Ugyanis akkora tetőpont ez a dal, amilyet ritkán hallunk nem koncepcióalbumokon. Profi a felépítés, az már szent.

11 dal, 50 perc, csak úgy elrepült. És remek szórakozás volt. Mindenki döntse el magának, hogy valóban év albuma jelölt lett-e a Wasting Light, szerintem simán lehet az is, olyan erős anyagot tettek le az asztalra Grohlék. Részemről öt csillag, nem hiába vártuk, sokan tanulhatnának a Foo Fighterstől, mert amit ők csinálnak, az valóban varázslat.

Cat szerint: [rating:5.0]

Bruzsy szerint: [rating:5.0]