Megjelenés dátuma: 2012. szeptember 21.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=mumfordbabel.xml]
A 2007-ben alakult Mumford and Sons zenéje nagyon sokáig ismeretlen volt előttem. 2010-ben, a Lone Star pilotjában találkoztam először a folk rockot játszó angol banda számaival (The Cave, Little Lion Man, Awake My Soul), amik után muszáj volt bepróbálnom az együttes debütalbumát. Nagy meglepetésemre nemcsak a sorozatban felcsendült dalok, hanem az album többi trackje is elnyerte a tetszésemet. A dalok hangulata, a szövegek, a gazdag hangszerelés és az egész album felépítése szinte tökéletessé teszik a Sigh No More-t. Ritka, hogy egy albumnak mindegyik számát szeressem, de a Sigh No More ilyen. Éppen ezért kíváncsian vártam a Babelt, mert reméltem, hogy ez az album is ugyanúgy el fog varázsolni.
A címadó Babel energikus, tulajdonképpen ott folytatja, ahol az előző album abbahagyta. Ugyanaz a stílus és hangszerarzenál köszön vissza, mint a Sigh No More dalaiban. A zárása pedig finoman átvezet az album második számához, a Whispers in the Darkhoz. Tetszik a dal íve és a gyors és lassú részek váltakozása. Az ezt követő reményteli I Will Wait már az album megjelenése előtt ismert volt és első hallgatásra magával ragadott, az egész lemez egyik legjobb dala.
A Holland Road egy kicsit visszavesz a tempóból és bár nem olyan karakteres szám, mint az előző három, kifejezetten jólesik hallgatni. A Ghosts That We Knewben a zene helyett Marcus Mumford hangja kerül előtérbe. A hangszerek inkább háttérelemként szolgálnak, nem bírnak olyan domináns erővel, mint a többi dalban. Ez persze nem baj, mert így sokkal jobban tud érvényesülni a melankolikus szöveg. A Lover of the Lightot nehezen kedveltem meg és nem is éreztem olyan erősnek, de a klipje óta az egyik kedvencem a lemezről. A Lovers’ Eyes íve hasonló a Lover of the Lighthoz, de nem emelkedik ki az album lassú dalai közül. Amikor először végighallgattam a Babelt, nem is maradt meg bennem. Az utána következő Reminder pedig olyan rövid, hogy mire át tudnám adni magam a dalnak, addigra már véget is ér a szám.
A lassú szekciót a Hopeless Wanderer töri meg. Szövegét tekintve ez a szám áll hozzám a legközelebb és bár megtanultam értékelni a jelent, nagyon sokszor kívántam azt, hogy rohanjon az idő és legyek idősebb. A Broken Crown az album legdepresszívebb száma, mind dallamban, mind szövegben szívszorító. A Below My Feet egy csodálatos ima, a lassú számok közül a legszebb. Az albumzáró Not With Haste sajnos elég súlytalan lett, lényegében ugyanazt a témát viszi tovább, mint az előtte levő szám. Reménykedő kicsengésével persze illik a sorba, de akkor sem lettem volna szomorú, ha ez a szám lemarad a lemezről.
Nem tudom annyira dicsérni a Babelt, mint a Sigh No More-t, pedig nem sokkal marad el mögötte. Nincs meg benne az az újdonság és meglepetés, mint az előző albumban, mégsem nevezném csalódásnak. A Babel ugyanazt a hangzás- és érzelemvilágot hozza, amiért megkedveltem a Mumford and Sonst. És mivel a dalok többsége sokkal jobban szól élőben, egész biztos ott leszek a március 8-i budapesti koncertjükön.
