Megjelenés dátuma: 2011. január 25.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=cwk.xml]
Egy régebbi elmaradásomat pótlom most felétek, hiszen nálam olyan ritka az istenített indie album, hogy ami van, arról mindenképp írnom kell. Ilyen a kaliforniai Cold War Kids, akikkel még pár éve, az Entourage c. sorozat egy epizódjának végefőcíme alatt ismerkedtem meg, és a Passing the Hat című dalba szabályosan beleszerettem. És bár akkor nem hallgattam meg az együttes korábbi albumait, amikor megtudtam, hogy készül az új korong, mindenképp nagyon vártam. És nem kellett csalódnom. Annak ellenére se, hogy nem tudnék egyetlen olyan dalt se mondani róla, ami úgy igazán hasonlítana a Pass the Hat-hez.
Lassan ideje lenne az indie-rock műfajt pontosabban definiálni, mert bizony ez az a stílus, amit annak idején a The Strokes, a Franz Ferdinand vagy az Interpol lefektetett. A mai legtöbb új indie együttes eltávolodott az elektronikus és a popzene felé, és bár a CWK is viszonylag a populárisabb vonalba tartozik, azért továbbra is követi az előtte kitaposott utat. És milyen jól teszik!
Már az első, címadó dal is mintha egy arénába teremtődött volna, több ezer rajongó elé. Konkrétan első hallgatáskor a Kings of Leon jutott eszembe róla, illetve pontosabban az a bizonyos O2 Arenás koncert. Mert bár stílusban vagy énekhangban nem sok közük van egymáshoz, ugyanazt a hatást próbálják kiváltani, méghozzá nem is rosszul. És ezután futottam csak bele az információba, hogy a lemez felvételénél nem más bábáskodott, mint Jacquire King, aki a KoL Only by the Night-jának producere volt, és aki a Use Somebody-ért még egy Grammy-t is bezsebelt.
A második dal már nem ennyire a stadionhimnusz érzést erősíti, sokkal dinamikusabb, amire a gitárok és az énekes Nathan Willett is ráerősít. És ha már megemlítettem Willett-et, azt hiszem őt tekinthetjük a banda legnagyobb erősségének: ha nem is óriási, de kimondottan nagy hangterjedelemben és érzésekkel teli énekel - még egy hasonlóság Caleb Followillel. Komolyan, a harmadik dal is őmiatta lesz az, ami, a gitárok csak mellékszereplők, pláne a szám vége felé, amikor egy háttérvokálnak köszönhetően még jobban kiemelkedik az ének.
És ez tudatos, iszonyatosan kiszámított hatás, ami egyáltalán nem volt jellemző az elődökre. Érzésből zenélnek ők is, de azért mindig tudják, hol kell abbahagyni vagy egy kicsit visszavenni. A harmadik dalnak talán pont ez az egyetlen gyengéje, hogy nem tud igazán elszabadulni, pedig néha jól esne. De a negyedik dal végére már megszokja az ember füle ezt a mesterkéltséget, köszönhetően annak, hogy mindig meg tudnak lepni valamivel. Az Out of the Wilderness-ben a földöntúli "óbégatás" és a szám közepén elhalkuló, gitárokat előtérbe helyező kis betét váltja ki a libabőrt; a Skip the Charades-ben mintha egy ízig-vérig post-rock dalt hallanék egy néha-néha elcsukló indie énekessel ötvözve; a Sensitive Kid-ben pedig a zongora megjelenése tesz róla, hogy egy pillanatra se unatkozzunk.
És ekkor jutunk el a Bulldozer-ig, ami szerintem messze a legjobb szám az egész albumon, a maga halálprecíz kiszámítottságával és zongoráival együtt. Amikor először hallgattam, folyamatosan az járt az eszemben, hogy ugyanekkora potenciál lenne a Coldplayben, ha egy kicsit kiszakadnának a megszokott, saját közegükből. Hibátlan minden másodpercre, egyszerűen ezt a dal mindenkinek hallania kell a lemezről. Szerintem garantáltan előkelő helyen lesz az év végi toplistámon a szám.
Amit még ki kell emelnem, a szájharmonikával feldobott és aztán a gitárok alatti fütyüléssel teljesen morricone-i hangulatot teremtő Cold Toes On The Cold Floor, valamint a záró Flying Upside Down, ami egy újabb stadionhimnusz, így remekül keretbe foglalja az albumot az első számmal együtt. A szerencsésebbek kaptak még két bónusz számot is a 11 track mellé, köztük a hét perces Fashionable, ami egy vérbeli progrock szám felépítettségével büszkélkedhet. A lassan, pengetve induló gitárokból olyan magasságokba jut el, hogy megemelem a kalapom, és utána profin vissza is ereszkedik közénk. Olyan ez, mint egy katarzis az igazán hűséges hallgatóknak.
Mit mondhatnék többet? A Cold War Kids odatette magát, és egy kiemelkedő lemezt szállított, méltó az Ötcsillagos értékelésre. Hangulatban szerintem (eddig) semmi se éri utol idén, még a Foo Fighters lemez se, pedig ugye tudjuk milyen a kapcsolatom azzal a koronggal. Én pedig még egy lépéssel közelebb kerültem az indie műfajához, lám, nem lehetetlen ez se, csak igazán jó albumokra van hozzá szükség.
Cat szerint: [rating:5.0]
Bruzsy szerint: [rating:5.0]