Megjelenés dátuma: 2011. március 15.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=riseagainst.xml]
Na most jön az az album, amit minden, a punkzenét egy kicsit is szerető olvasónak KÖTELEZŐ meghallgatni. A Rise Against új albuma ugyanis jött, látott és győzött, és bár a punk az elmúlt pár évben jelentősen átalakult, sokkal inkább "rádióbaráttá" vált, ők remekül implementálták ezt az új irányzatot az eddigi stílusukba és tökéletesítették tovább a zenéjüket. Ez lett az Endgame, egy hihetetlenül pörgős és dögös lemez, még akkor is, ha nincs rajta még egy Savior.
Elég csak elkezdeni hallgatni a lemezt, és az első két dal, az Architects és a Help Is On The Way (ami egyébként a lemez első két single-je is) máris leviszi az ember haját. Nekem főként az első az, ami rögtön kedvenccé vált, és ennek egyetlen apróság az oka, a gitárok, illetve a rendkívül okos használatuk. Az ének alatt szinte háttérben bújnak meg, átadva a teret Tim McIlrath érces hangjának. Aztán a dal dinamikai váltásainál előtérbe törnek, és ha csak pár másodpercre is, de átveszik az irányítást. Hihetetlen hangulatot ad egy ilyen még egy átlagos punknótának is, de szerencsére ez felette van az átlagnak. Aztán ahogy a lemez átvált a következő, sokkal dühösebb dalra, a gitárok is inkább előtérbe kerülnek, akkor pedig már nem az okos használatuk, hanem az alapvető jelenlétük dobja fel a zenét.
A Make It Stop egy gyerekkórussal indul, amit én általában nem díjazok, hiszen sok egyéb, modern stílus már hihetetlenül lejáratta a gyerekek dalba illesztését, de szerencsére itt működik, mivel egyrészt nem használják túl minden refrénben, másrészt pedig mégiscsak róluk, illetve a gyerekkori lázadásról szól a dal. És itt kell kiemelni, hogy mennyire jók a banda dalszövegei, mennyire szókimondóan és nyersen hívják fel a világ problémáira a figyelmet - és hát ez a punk egyik legfontosabb alapeleme. És bár összességében sem ez, sem az ezután következő Disparity In Design nem lesz kedvenc dal nekem, utána rögtön következik a Satellite, aminek köszönhetően viszont újra elkezdtem bízni a modern punkban.
A rockabillyre hajazó első pár taktus még semmi, épp hogy csak felkészít, utána viszont elszabadul a pokol, magával ragadva a hallgatót. Egyszerűen tombolni támadt kedvem, és csak ezért az egy dalért már garantáltan ott leszek idén a Szigeten, mert ezt muszáj élőben, több ezer tomboló ember között meghallgatni. Sajnos az ezután következő Midnight Hands megint nem olyan jó, de aztán a vetésforgó egy remekül megírt, pörgős stadionhimnuszt hoz nekünk a Survivor Guilt személyében. Hogy aztán a Broken Mirrors-zal megint egy dühösebb, komoly mondanivalójú dal kövesse. Mindkettő nagyon jó dal, utóbbi szövege meg úgy üt, mint a kettőhúsz, ki is került egy részlete az oldalsávban folyamatosan változó Kedvenc dalszövegeink közé.
Sajnos az ezt követő három dal megint elég átlagosra sikeredett, talán a This Is Letting Go gitárja az, ami kicsit kiemeli a többi közül, hogy aztán a címadó Endgame-mel, egy ismételten nagyon jó dallal búcsúzzunk. Elég rövid lemez volt, de azért így is jól szórakoztunk rajta szerintem. És bár az értékelésem "csak" négyes, mivel nagyjából kiegyenlítik egymást a hihetetlenül jó és az átlagos dalok, mégis azt mondom, hogy ez ne jelentsen semmit, ugyanis mindenkinek megéri rááldozni azt a 45 percet, ami a végighallgatásával jár (meg azt a még párszor 45-öt, ami az újrahallgatásokat jelenti). Így kell 2011-ben egy jó punkalbumot csinálni, megemelem a kalapom a Rise Against előtt.
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]