Megjelenés dátuma: 2010. augusztus 2.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=arcadefire.xml]
Tavaly nyáron hallottam legelőször az Arcade Fire-ról, a ennek weboldalnak köszönhetően. Az ott hallható We Used to Wait-et zseniálisnak tartottam, s gyorsan le is kaptam az albumot, gondolva, hogy majd meghallgatom. Többször elkezdtem, de soha nem jutottam az első dal felénél tovább. Aztán vagy két hete újra előszedtem, s végighalllgattam a teljes albumot, aminek az lett az eredménye, hogy megimádtam mind a 16 számot.
Talán az volt a legnagyobb bajom a dalokkal, hogy nagyon oda kell figyelni a dalszövegre, nem tisztán kivehetőek a szavak, elvesznek a dallam oltárán, és ez számomra zavaró volt. Nem is értem, hogy miért engedték meg maguknak a dalszöveg lenémítását, hiszen egytől egyig zseniálisak, mindegyik dal hordoz magában egy-egy elgondolkodtató témát, egy-egy sort, mely érvágóan depresszióssá teheti az embert. És a legérdekesebb mindebbe, hogy majdnem mindegyik dalt a lehető legvidámabb hangvétellel énekli Win vagy épp Régine.
A kezdő The Suburbs megalapozza a hangulatot, bevezetve a hallgatót a külváros rejtelmes és kanyargó, az éjszaka alatt újrarendeződő utcáiba, a burjánzó agglomerációba. Míg a Suburbs hangneme csendes belenyugvással van körbefonva, a picit rockosabb második dal, a Ready to Start megmutatja, hogy a zenekarnak van egy másik oldala is, a dacoskodó, határozott, “inkább meghalok, minthogy a dalod árnyékában éljek” része.
A Modern Man az egyik kedvencem a lemezről, egyszerűen imádom az alapritmusát, a dallamát, a szövegét, mindent. Újra észre lehet venni, hogy milyen súlyos dolgokhoz nyúl az Arcade Fire, s milyen jó ízléssel teszi mindezt. Bár elismerem, hogy a Rococo is nagyon jó dal, valahogy nem gondolom, hogy valaha is meg fogom kedvelni. A rendkívül vídám és energikus Empty Room címre hallgató dal szerintem a legdepressziósabb az összes közül (a Sprawl I mellett), pedig Régine végtelen lelkesedéssel énekli, hogy nem tudja mikor fog kezdődni az élete.
A City With No Childrenre épp e ajánló megírása előtt figyeltem fel, akárcsak a Half Light I-re. Az előbbinek egy érdekes western hatása van, nem is tudom miért, és hihetetlen feelgood. A két Half Light közül a második közelebb áll a szívemhez, érdekesebb a dallama, érdekesebb a szövege, vagányabb. :) A Suburban War-ban újra visszatérünk a külvárosba, elveszített régi barátokról énekel Win, valamint mintha egy kis bandán belüli nézeteltérésről is szó lenne (“Now the music divides us into tribes”). A dal háromnegyedénél levő ritmusváltás előtt mindig libabőrös leszek, annyira jó. A Month of May, akárcsak a Rococo, egy olyan dal, melyet nem tudok megszeretni, bármennyire is szeretném. Mondom ezt úgy, hogy ez egy olyan dal, mely beragad, elraktározódik a fejedben, s egyszercsak azt veszed észre, hogy a refrént dúdolod, holott nem is szereted a dalt -- mint ahogy velem is előfordult, nem egyszer. A rockosabb dal utolsó pár másodperce nagyon szépen átvezet a Wasted Hours nyugis hangulatába, melyben újra gyerekként tölti idejét az énekes. Annyira megnyugtatóan hat, hogy észre sem veszed, amikor a “what was that line you said?”-et énekli. A dal picit emlékeztet arra, hogy hiába vesztegetjük az időnket, tengetjük az óráinkat, minden perc fontos, visszaszerezhetetlen. A Deep Blue az egyedüli dal az albumon, mely nem különösebben megragadó, csak úgy van, nem is értékelem különösebben.
A We Used to Wait-ben visszahallhatjuk mindazt, ami gondot jelent jelenleg az életünkben: minden azonnal kell történjen, nem tudunk csak egyszerűen hátradőlni, s értékelni a perceket, az órákat, az életünket. “I never wrote a letter, I never took my true heart, I never wrote it down”. Talán túl közel állok ehhez a dalhoz, mert tényleg minden egyes másodpercét remekműnek tartom. A dalnak a vége gyönyörűen átvezet a következő dalhoz, megteremti a kellően melankólikus hangulatát a Sprawl I-nek. Igazán szívszorító, amilyen kétségbeesett hangon énekli Win Butler az elveszett életről, az egyedüllétről, a magárahagyatottságról szóló sorokat. Ehhez képest a Sprawl II szemtelenül vídám, pedig pontosan ugyanazokhoz a témákhoz nyúl, mint az előző dal, mintha pontosan ugyanaz a történéssorozat lenne bemutatva, csak teljesen más, Régine szemszögéből. A The Suburbs (Continued) pedig biztosítja a hallgatót, hogy az album meghallgatására szánt 64 perc bizony megérte, s gyönyörűen keretbe foglalja a teljes albumot.
Azok számára, akiknek fontos a minőségi dalszöveg, teljes szívvel tudom ajánlani az albumot, van miből csemegézni. Most nem fogok nekiállni kiemelni részleteket, egyszerűen képtelenség, annyi remek dalszövegrészlet van. Igazán megérdemelte a Grammy-t, bárcsak több hasonló, minden téren remek együttes lenne. Most már csak annyi maradt hátra, hogy kikölcsönözzem a többi lemezt is.
