Megjelenés dátuma: 2011. február 1.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=red_untilwehavefaces.xml]
Emlékszünk még a tennesse-i alternatív metál / keresztény rock banda előző albumára? Igen, a Rockonlelkek egyik legelső albumismertetője volt annak idején, és én személy szerint már attól a korongtól is elájultam. Ami Cat-et illeti, ő nem éppen, de hát nem mindenkinek fekszik ez a stílus. És ha attól elájultam, nem is tudom, mit mondjak erről a vadonatúj lemezről...
Tényleg nem tudok hol belekötni az albumba, pedig megpróbáltam. A nyitó Feed The Machine rögtön lefekteti az alapokat, a nagyon jó riffeket egy remek dallam kíséri, és a végén, mielőtt még megállapítanánk, hogy egy megszokott altmetál dallal van dolgunk, egy kórussal búcsúzik el tőlünk (ez a kórus később több számban visszatér még). Az ezután következő Faceless egy másodpercnyi pihenőt se ad, ha lehet még jobb, mint a kezdés, az igazi ereje azonban a háttérben rejlik.
Igen, a vonósokról van szó, ami nagy erőssége a RED-nek, hiszen már két éve is dicsértem őket emiatt. Egyszerűen nem tudom hogy csinálják, de mindig megtalálják azt a mennyiséget, ami még feldobja, kiemeli a dalt a tömegből, de mégse nyomja el a gitárokat és az éneket. Hallgassuk csak meg a Let It Burn-t, amiben a lassabb betétek a megjelenő csellók nélkül valószínűleg teljes unalomba fulladnának, de nem így. Vagy a záró dalt, a Hymn for the Missing című gyönyörű szép, lírai szerzeményt, ahol a zongorával és a már említett kórussal kiegészülve valami földöntúli élményben lehet részünk, csak át kell adni magunkat az élvezetnek.
Amúgy azért is különleges a dalok szerkesztése, mert szinte mindig tudnak újat mutatni - elindulnak valahol, eljutnak valahová. Ez pedig néha stílusokon is átível, van, hogy Skandinávián visz az út, de ugyanúgy megjelennek néha a post-rockra vagy grunge-ra jellemző elemek is, mint ahogy a metálosabb, hardcore-abb énekbetétek. És mivel ez utóbbiból egyáltalán nincs sok, talán még az ordítozástól hidegrázást kapók is könnyebben meg fog tudni barátkozni ezzel a koronggal. Sőt, a Who We Are refrénjébe még egy kis dance-t is csempésztek a srácok, amikor először meghallottam, azt hittem az eszem megáll.
Most nem fogok belemenni a többi szám hasonlóan mély elemzésébe, legyen elég, hogy szinte mindegyikre igaz, amiket eddig leírtam. Vannak ugyan kicsivel gyengébb szerzemények is a palettán, mint például a Buried Beneath vagy a Linkin Park-os The Outside, de ezek is inkább csak az album többi részéhez viszonyítva számítanak gyengébbnek. Gyanítom, hogy ha önmagukban hallgatná őket az ember, úgyis megállnák a helyüket.
A RED nem változtatott a recepten, hanem fogta és tökéletesítette azt, létrehozva egy iszonyatosan erős albumot, ami megkoronázta az együttes eddigi pályafutását. A pontszám maradt már csak hátra, és habár egy 44 perces album nálam még pontlevonást szokott érdemelni, most nem fog. Az előző 4,5 csillagot kapott, ez most simán 5-ös, mert megérdemlik. Már csak attól tartok, hogy a következővel hová fognak még eljutni?
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:5.0]