2010. december 4.
Nem tudom, idén kinek mit hozott a Mikulás - nekem az (egyik) kedvenc együttesem fellépését. Hihetetlennek tűnt, hogy tényleg eljönnek Bécsbe és nem volt valami könnyű jegyet szerezni a koncertre... Végül pár héttel ezelőtt mégis sikerült, és ha már így alakult, nem hagylak Titeket beszámoló nélkül. Viszont már most szólok: kilométer hosszú, szélsőséges megnyilvánulásoktól cseppet sem mentes leírás következik :) Elöljáróban csak annyit, hogy nem csalódtam, fantasztikus buli volt. De kezdjük az elején:
Azt hiszem, még soha nem jutottam be koncertre ilyen gyorsan – úgy értem, több ezres koncertre. Az történt ugyanis, hogy a Stadthalle építésekor megoldották, hogy aki kocsival érkezik, az a mélygarázsból pár lépcsőforduló megtételével, az utca érintése nélkül be tudjon menni a stadionba. És külön pacsi a szervezőknek, hogy azt a bejáratot is megnyitották. Szóval lehámoztuk a több rétegnyi pulóvert-kabátot magukról, a kocsiban hagytuk, és kényelmesen, sorban állás és fagyoskodás nélkül köbö 3 perc alatt bejutottunk. Ahogy beléptünk, a barátnőmmel összekapaszkodtunk és kitört belőlünk a nevetés – nem akartuk elhinni, hogy már bent is vagyunk. Azért ez, lássuk be, nem semmi.
Aránylag korán odaértünk, szóval bőven volt időnk megszemlélni, milyen cuccokat árulnak az előtérben. Én mindenképpen be akartam szerezni egy
pólót magamnak, és amilyen mákom volt,
pont lehetett azt kapni, amit kinéztem a banda webshopjában, szóval be is zsákoltam. Igaz, ha elárulnám mennyibe került, néhányótokat tutira megütne a szél (engem is majdnem, mikor átszámoltam forintra), de ez nekem kellett, és pont.
Magamra is húztam ott helyben.
A bejegyzés még nem ért véget, folytatódik a tovább mögött.
Ezután besétáltunk a küzdőtérre, ugyanis szerencsére oda szólt a jegyünk (most komolyan, hogy lehet ülve végignézni egy KoL koncertet?!). A Stadthalle nagy arénája
16 ezer ember befogadására alkalmas, szóval szép nagy terem, nagyobb, mint a mi Sportarénánk, bár itt a színpaddal szemben nincsenek ülések. Két érdekesség talán említést érdemel: az egyik, hogy a küzdőtér szintjén néhány olyan büfét is elhelyeztek, amelyek az azt körülvevő külső folyosóról és belülről is megközelíthetőek. A másik, hogy szintén ezen a szinten körben rendkívül praktikus,
lenyitható üléssorok találhatók, melyek használaton kívül a plafon alá vannak csúsztatva.
No de ennyit az arénáról, amely közben szép lassan kezdett megtelni, és az előzenekar is belecsapott a húrokba. A The Whigs nevű, szintén amerikai banda egész jó dalokat nyomott, és a közönség rendkívül szimpatikus módon értékelte is az erőfeszítésüket. Persze ahogy telt az idő, már nem voltak annyira lelkesek, de hát ez érthető: a koncert kezdete fél 8-ra volt meghirdetve, és egy órával később még javában az előzenekar volt a színpadon.
Aztán végre,
9-kor elkezdődött, és ekkor jött el az a pont, amikor az aréna kívülről nézve holtbiztosan kidudorodott. Azért azt tudni kell, hogy
a jegyek nagyjából egy óra alatt fogytak el erre a koncertre, szóval full teltház várta a Kings of Leont. Én direkt nem néztem meg előre, milyen számok lesznek, hadd legyen meglepetés, de azért arra számítani lehetett, hogy
a most megjelent album dalai lesznek előtérben. És meg is leptek, hogy a
Crawl-lal kezdtek, rögtön utána pedig következett a
Molly's Chambers, ami még a legelső albumuk egyik száma. Végül a programban szereplő
19-ből 7 dalt játszottak az új korongról, a többit pedig
kiegyensúlyozottan válogatták a korábbiakról (
itt meg tudjátok nézni a setlistet). Nekem a legnagyobb örömet a
The Bucket-tel szerezték, mostanában az a kedvenc dalom az együttestől.
Hogy milyen őket élőben hallgatni?
Döbbenetes, a szó legszorosabb értelmében. Arról van szó ugyanis, hogy egyetlen egy lemezükről sem derül ki számos hallgatás után sem, hogy ezek a dalok milyen
kivételesen jól szólnak koncerten. Az az érzése támad az embernek, hogy erre termettek, és korábban sosem mondtam volna a Kings of Leonra, hogy
stadionrock együttes, de higgyétek el, talán ez a legnagyobb erősségük, és
ez lehet egyik nagy titkuk. A gitárok olyan nyersek, mint egy végbeli garázsrock bandánál, Caleb rekedtes éneke rajtuk a korona, és ez az egész hangzás együtt
egyszerűen csontig hatoló. Meg merem kockáztatni, hogy akár nulla előismerettel is teremnek újabb és újabb rajongók egy-egy ilyen fellépés hatására.
Bevallom, azért ebből valamit megéreztem a tavalyi londoni koncertfelvételüket hallgatva, ezért is nem aggódtam, hogy az új album dalai még nem igazán „jöttek át” nekem. És tényleg,
ezek a számok bizony működnek. Tévednek azok, akik azt mondják, hogy a
Come Around Sundown egy kényelmes lemez, biztonsági játék, mert nem, nem az. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a
Mary milyen bátor húzás, mert a maga nyersességével jobban illene az első albumjaik valamelyikére, a
No Money gitárjai bizony rendesen büntetnek, és a
Back Down South… nos, elkapott. Most már érzem ezt az albumot is.
A közönség természetesen becsülettel végigüvöltötte az összes számot, de teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy
a többség az előző, Only by the Night című lemezüket szereti a legjobban. Itt most elárulok valamit: hiába a
Use Somebody az egyik legnagyobb slágerük, hiába
nyertek vele Grammyt, nálam sosem volt a kedvencek között. De az feledhetetlen, milyen érzés volt ott állni abban a tízezres tömegben, amely teli torokból együtt énekli Calebbel, hogy
„You know that I could use somebody”… Szóval rájöttem,
egyszerűen nem tudnának olyan számot előadni koncerten, ami ne tetszene, ne ragadna magával.
16 szám, 3 ráadás, fájdalmasan szűk másfél óra, és vége is volt. Búcsúzóul némi tűzijátékot kaptunk (most már azért a tavalyihoz képest kicsit látványosabb volt a színpadtechnika), és pár percre rá már sodródtunk is kifelé a tömeggel. A kijutás majdnem olyan gyorsan ment, mint a bejutás, köszönhetően annak, hogy előre ki lehetett fizetni a parkolási díjat, így nem kellett az automatánál sem tülekedni. Hazafelé az autóban, még mindig a koncert hatása alatt hirtelen rádöbbentem valamire: a rockzene új üstököseit hallottam, merthogy
ezek a fiúk bizony világsztárok lesznek. Most még csak ennek a kapujában állnak, de hamarosan mindenki megismeri őket.
Hihetetlenül tehetségesek, és rendkívül sok potenciál van még bennük. Remélem, már nem sokat kell rá várni, hogy a magyar közönség is felfedezze őket magának, és a Sportaréna első sorában tombolhassak az itthoni Kings of Leon koncerten.
A képekért nagy köszönet Cathynek!
