Megjelenés dátuma: 2010. augusztus 27.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=disturbed_asylum.xml]
Idehaza nem sokat jelent a Disturbed név - csak néhány beavatott ismeri őket. Pedig a chicagoi együttes az évek alatt Amerika egyik legismertebb és legkedveltebb metálzenekarává nőtte ki magát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy legutolsó 3 albumuk sorozatban a Billboard Top 200 album toplista első helyén nyitott. Ha pedig ezt sikerül a ma megjelent Asylummal megismételni, akkor a világon öt olyan rockbanda lesz, akik ezt elérték: a Van Halen, a U2, a Metallica, a Dave Matthews Band, és a Disturbed. Impresszív, mi?
De térjünk rá az albumra. Nem titok, hogy a kedvenc együttesemről van szó, egy olyan bandáról, akik az első három lemezükkel stílust teremtettek. A 2007-ben megjelent Indestructible ugyan egy-az-egybeni koppintása volt a 2005-ös Ten Thousand Fistsnek, de attól még nagyon jól sikerült, így mindenki kíváncsi volt, hogy a tizedik évfordulójukon mivel rukkolnak elő a srácok: újítanak, visszatérnek a gyökerekhez, vagy folytatják a jól bevált formulát. Hát, egyik se jött be.
Az Asylum ugyanis rendkívül vegyes lett, már stílusilag. Az új hallgatók ugyan nem fogják észrevenni a dalok közti különbségeket, de a rajongók igen: olyan ez a lemez, mint egy válogatásalbum az elmúlt 10 év ki nem adott dalaiból. Egy dolog köti őket össze: a mély tónusok, a kemény riffek, a sötét dalszövegek. Előre elárulom, hogy 4.5 csillagot adtam rá pár hallgatás után, de nem volt könnyű az osztályozás. Ugyanis ez a sokszínűség egy kicsit következetlen, szerkesztetlen albumhoz vezetett, ami még a fentebb felsoroltak ellenére is tudott újat mutatni a zenekar történetében. De lássuk inkább dalról dalra, hogy miről is van szó. Gigahosszú mélyelemzés következik, főleg a hozzám hasonló elvetemült rajongóknak, így inkább a tovább mögött folytatom.
A Remnants című nyitódal egy instrumentális szerzemény, egy felvezetés, ami egy dologról árulkodik: ez a lemez nem David Draiman énekesre és a hangjára épül, hanem Dan Donegan gitárosra, aki már a korábbi albumokon is megmutatta, hogy mit tud, de ez egyértelműen a pályája csúcsa. A bandára jellemző szaggatott riffek hangosabbra vannak keverve, mint bármikor, tülekednek a számokban a gitárszólók. Az utána induló Asylumban ezt mindet meg is tapasztaljuk. Ez talán a legsötétebb, legkeményebb nyitó (és címadó) dal az együttes történetében, ezt hangsúlyozza ki az is, hogy nincs olyan igazi, monumentálisabb és dallamosabb refrén.
A The Infection kicsit ellensúlyozza ezt, bár talán még sötétebb lett, mint az Asylum, erre pedig Draiman is rájátszik: direkt mély, öblös hangon énekel (ez amúgy az egész lemezre érvényes). A dalszövege zseniális, a rímek nagyon a helyükön vannak, de ennek ellenére ez az első szám, amiben Donegan az igazi főszereplő: a két versszak a dal közepére elfogy, és onnantól kezdve csak a néha beúszó refrén zavarja meg a virtuóz gitárjátékot. Az ezután következő Warrior az első igazi egyveleg dal: a riffek és Draiman éneke egyértelműe a The Sickness-es kezdeti időkre hajaz, hangulatban azonban az Indestructible-t idézi. Ez a keverés azonban nem tesz túl jót neki, kicsit unalmassá válik a végére.
Az Another Day to Die joggal pályázhat a lemez egyik legjobb dala címért, nem véletlenül ez lett a lemez első single-je is. Teljesen kiforrott és rendben felépített szám, sok-sok gitárral, jó dalszöveggel, monumentális és dallamos énekkel megtűzdelve. Az ezután következő Never Again is ezt az irányt viszi tovább, szintén egy remek, hamisithatatlanul a Disturbedre jellemző dallal állunk szemben. Az ezt követő The Animal ezzel szemben a lemez mélypontja, sajnos gyengére sikerült, amit 3-4 hallgatás után se tudtam megszeretni.
A Crucified olyan, mintha csak a Believe-ről maradt volna le. Lassabb, komolyabb, monumentálisabb. Sajnos a negatívumaiban is hasonlít a Believe dalaira, azaz a túlhúzott gitárriffekben: végig ugyanazt halljuk a dal során, ami 4,5 perc alatt az unalomba fullad, és ez rányomja a bélyegét az egész számra. Szerencsére nem kell sokáig búslakodni, mert jön a Serpentine, és mindezt elfeledteti: megintcsak a legjobb dal cím egyik várományosával állunk szemben. A szövegek ütnek, mind a versszakok, mind a refrén remekül lett eltalálva, a basszgitárok is nagyobb szerephez jutnak, egyszerűen remek.
A My Child érdekesen kezdődik: gyereksírás, az első szívveréseket jelentő dobok - ami aztán kőkemény metálzúzásba csap át. A versszakok eléggé felejthetők, de a refrén kiemeli a többi közül. És ne felejtsük ki a dobokat, amik kőkeményen diktálják az ütemet: a feszültség folyamatosan nő, a végére már a szívünk is velük együtt ver. Az ezt követő Sacrifice is ezt a feszültséget viszi tovább, ezért szerintem hiba volt a My Baby-t a nyugalommal, a flatline-nal befejezni, hiszen az itt kitörő harag zenei megalapozásának tekinthető a szám. Ki kell emelni, hogy Draiman mennyire tud játszani a hangjával: a kezdeti albumokra jellemző két hangszín tökéletes keveredése ez a dal, amit megkoronáz Donegan ismételten zseniális gitárjátéka. És a végére marad az album legjobb dala, megelőzve az Another Way to Die-t és a Serpentine-t: az Innocence. A szaggatott riffek itt teljesednek ki igazán, Draiman egy az egyben alárendelt szerepet játszik benne, dinamikailag is hibátlanul van felépítve.
Sajnos kicsit hirtelen van vége, az utána beálló csend ébreszt rá minket, hogy mennyire gyorsan elszaladt 12 dal, és hogy mennyire rövid is ez a 47 perc. Szerencsére azonban bánkódni nem kell, hiszen bónusz dalok egész sora vár minket. Kezdjük például az elsővel, aminek címe az ég világon semmit se jelent: Ishfwilf. A megjelenés előtt se árultak el semmi bővebbet róla, de az élelmesebbek rájöhettek, hogy ez bizony egy mozaikszó: I Still Haven't Found What I'm Looking For. Igen, egy U2 feldolgozásról van szó, és rögtön felcsillanhatnak a szemek, hiszen az együttes legutóbbi próbálkozása e téren nagyon jól sikerült: a Land of Confusion című Genesis nóta átirata jobb lett mint az eredeti, egyes zenei újságok egyből megszavazták a 2005-ös év legjobb feldolgozásának. Az Ishfwilf is hasonlóan jóra sikerült, még ha nem is ér az eredeti nyomába: a riffekből épp eleget vettek vissza, ami a dallamhoz kell, és Draiman hangját is kicsit "megBonosították". Egyedül a közepén lévő gitárokat nem lett volna szabad erőltetni, azok tényleg idegenen hangzanak a számban.
Ezután már egy saját dal következik, a Leave It Alone, aminek egyértelműen a lemezen lenne a helye, mondjuk az Animal helyett. Igazi metálos Disturbed nóta, megintcsak egy raklapnyi gitárral, remek. A bónuszdalok ezután két koncertfelvétellel folytatódnak, az együttes talán két legismertebb számának, a Down with the Sicknessnek és a Strickennek az élő előadásával. Erről fölösleges többet beszélni, az albumon is zseniálisak, élőben is azok. Egy kérdésem van csak hozzájuk: ki jön novemberben a bécsi Disturbed koncertre? Let Me See Your F*cking Hands!
És a legvégére még jut még egy feldolgozás: a Judas Priest Living After Midnight című rockhimnuszától garantáltan leesik mindenkinek az álla. Ez nem átírás, egyszerűen csak előadják az eredeti dalt. És megdöbbentő, hogy mennyit változott a heavy metál 30 év alatt. Ugyanazt hallom, és közben mégsem, és erről nem csak a technikai fejlődés tehet. Isteni nóta, remek lett zárásnak.
Összegezve az eddig elmondottakat: az Asylum az eddigi legsötétebb dalokból álló Disturbed album, amire az együttes tagjai tudatosan játszanak rá, Dan Donegan ezután pedig hivatalosan is a modernkori gitárosok legjobbjai közé tartozik. Sajnos hiányoznak az igazán monumentális dalok, és az igazán kiemelhető szerzemények közül is kevés van, de ez nem von le sokat az értékéből. Viszont egyre inkább lehet aggódni: van-e még tovább? Lehet-e még fejlődni? Hiszen ez már a második album a sorban, ami nem igazán mutat előre. Én mégis azt mondom, hogy bőven van. Olyan ez a lemez, mint egy korszak lezárása, egy példa, hogy mi is volt a Disturbed az elmúlt tíz évben. És hogy mi lesz a következő tízben? Majd kiderül.
WE ARE -- DISTURBED! WE ALL ARE -- DISTURBED!
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]