Megjelenés dátuma: 2010. július 27.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=a7x.xml]
Itt van, tegnap végre megérkezett az Avenged Sevenfold új albuma, fél évvel a tragédia, James "The Rev" Sullivan decemberi halála után. Ez az album tiszteletadásnak készült, de annál sokkal több lett: talán az együttes második legjobb albuma a City of Evil után. Mondjuk hozzá kell tenni azt is, hogy a rajongók többségével ellentétben nekem kifejezetten tetszett a 2007-es self-titled lemez teljes irányváltása a banda korábbi stílusához képest, és igen, ez az album is ezen a csapáson halad tovább. A fejlődés hozzátartozik a zenéhez, ma már nem lehet 30 éven keresztül ugyanazt játszani - és nem is egészséges, hiszen a tagoknak is van élete, gondolatai, amiket folyamatosan alakítják a körülöttük történő események.
Eredetileg nem akartam úgy gondolni a Rev elvesztése utáni gyászra, mint ami az egész lemezt meghatározza, hanem csak mint egy tragikus tényezőre az írási folyamatban. De ahogy minél jobban elmerültem benne, most utólag már belátom, hogy ez hibás koncepció volt. Nyilvánvalóan megrázta a tagokat barátjuk halála, és a harmadik számra bizonyossá válik, hogy ez az érzés éppúgy letagadhatatlanul jelen van az egész albumon, mint az együttes tagjainak életében.
A címadó Nightmare-t már hallhattuk pár hete, és mint már akkor is mondtam, remek indítása a lemeznek - már bánom is, hogy annak idején nem adtam oda azt az utolsó fél csillagot. Tökéletesen ötvözi M. Shadows érces hangját, a keményebb riffeket és a melankólikus dallamokat - tipikus modern A7x nóta, a profi fajtából. Az ezután következő két dal ugyan kicsit gyengébbre sikerült, de még így is nagyon jók, a Danger Line utolsó egy perce például iszonyatosan szívbemarkoló. A bandára mindig is jellemzők voltak a hibátlan dalszövegek, a sorok azonban most tele vannak fájdalommal és keserűséggel, és ez gyorsan átragad a hallgatóra is.
Az ezután következő, már szintén hallott Buried Alive első fele a remek gitárral tökéletesen viszi tovább ezt a hangulatot, hogy aztán egycsapásra átvegye felette az irányítást a düh érzése, azé a dühé, ami eddig hiányzott az első három számból. Ez talán a legjobban megszerkesztett dal a lemezen, pedig még koránt sincs vége. A Natural Born Killer is ezt a haragot fűzi tovább, néha katartikusan ki-ki törő érzelmekkel, majd a lehangoló, akusztikus elemekből építkező So Far Away teszi fel a koronát a lemez első felére.
És akkor mintha egy új album kezdődne. A God Hates Us az egyik legsötétebb, legkeményebb dal a lemezen, ami puszta haragot és keseredettséget hordoz magában, - a mindössze pár soros, egyszerű dalszöveg és az Shadows hangjából áradó érzelmi kitörés pedig elemi erővel csap le mindenkire, talán a legjobb dal a lemezen. És mintha a dal végére elfogyna a düh, és csak a veszteség érzése annak elfogadása maradna az album hátralévő részére. A Victimben szereplő háttérvokál túlvilági hangulatot kölcsönöz a melankólikus dalnak, majd egy újabb akusztikus dszámal jön, ami nem tud igazán kiemelkedni, hiszen lényegében a So Far Away koppintása. A Fiction is ezt a stílust viszi tovább, kiegészülve a zongorákkal, amik valahogy még monumentálisabb érzést adnak neki - a végére zárásként érkező gigantikus Save Me pedig remek búcsú a gitárok tökéletes és minden mást elnyomó használatával - Shadows hangja egyértelműen csak másodlagos a dalban.
Az album összességében remekül fel van építve - talán kicsit klisésen, de mindenképp hibátlanul. Igazán kiemelkedő számból kevés van a lemezen, de együtt rengeteget érnek, és ez is nagy szó. Minden elismerésem az Avenged Sevenfoldé, méltó lemezt tettek le az asztalra. Jimmy, téged pedig sose felejtünk!
Cat szerint: [rating:0.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]
