Megjelenés dátuma: 2010. június 22.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=22-20s.xml]
A 22-20s neve valószínűleg keveseknek fog ismerősen csengeni, pedig a négytagú brit banda előtt szabályosan hasraesett a szaksajtó (főleg a brit) 5 évvel ezelőtt, amikor az első albumuk megjelent. Úgy történt, hogy az akkor épp hogy tinikorból kinőtt srácok először fesztiválokon tűntek fel, aztán nagyon hamar le is szerződtették és őstehetségnek kiáltották ki őket. 2003-ban egy EP, 2005-ben az első stúdióalbum, majd rá egy évre lemondtak minden turnéidőpontot és gyakorlatilag feloszlottak. De most visszatértek, és milyen jól tették!
Az a helyzet, hogy hallottam én azt a bizonyos debütalbumot, de annyira nem fogott meg, hogy nagyon. Csak arra emlékszem, hogy nem tetszett. Épp ezért nem tudom megmondani, én változtam annyit azóta, vagy ők, de a Shake/Shiver/Moan nagyon bejön. Az az érdekes benne, hogy az első pár hallgatáskor nagyon egyszerűnek tűnik. Csípőből vágja az ember, hogy ó, hát ezek a fiúk semmi mást nem csináltak, mint visszanyúltak a 60-as évekbe, és egy az egyben azt a zenét tolják, mint a britek akkoriban – még csörgődobjuk is van. Aztán úgy az 5. körben kezd kicsit árnyaltabb lenni a kép. Mert egyrészt ezekben a dalokban lépten-nyomon felbukkan az amerikai psychedelic rock, és oké, hogy ez még mindig a 60-as évek, de a gitárjaik meg jó párszor emlékeztetnek egy bizonyos Kings of Leon nevű együttesre… És ki tudja, 10. hallgatásra mi jön még le belőle? Szóval egyáltalán nem olyan egyszerű ez a képlet.
De ha már a gitároknál tartunk, nos, azok bizony jó pár dalnak a savát-borsát adják. Kezdjük mindjárt az albumnyitó Heart of a String-gel, aminél egyből az volt az érzésem, hogy ilyen lüktető gitárral egyszerűen nem lehet elrontani a számot. És tényleg, az album egyik legjobbja. Hasonlóan remek a Talk to Me és a Latest Heartbreak, mindkettő magával ragadóan lendületes dal. Az Ocean és a Let It Go annyira 60-as évek, hogy jobban már nem is lehetne, és nos, a kedvencem a címadó Shake, Shiver and Moan - nem csak azért, mert gyengéim azok a számok, amik lassan kezdődnek és a végére teljesen bepörögnek, hanem mert van valami megfoghatatlan hangulata. Egyszerre van benne a 60-as évek lázadása és a kétezres évek letisztultabb hangzása.
Tény, hogy összességében elég retro-s hangulatú ez a lemez, de a 22-20s annak a korszaknak az egyik oszlopos tagja, amikor ez a stílus kezdett ismét szárnyra kapni a rockzenében. Én nagyon szeretem azt a időszakot, szóval nem is csoda, hogy teljesen magával ragadott ez az album. Sajnos a vége kicsit bealvós, és az utolsó dal nem sikerült annyira jól, de ezzel együtt nagy meglepetést szerzett. Úgyhogy megyek is, és előveszem újra az előzőt, mert lehet, hogy én ott valamit nagyon benéztem…
Cat szerint: [rating:4.5]
Bruzsy szerint: [rating:4.5]