Nehéz dolga van egy debreceni általános iskolás diáknak. Immáron 20 éve. Ez a legkegyetlenebb korosztály, ez az a kor, amikor ha arra a kérdésre, hogy "Szereted-e a Tankcsapdát?" nemmel válaszolsz, akkor vagy hülye vagy, vagy buzi. Választhatsz.
Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a Tankcsapdának országos berobbanása előtt is akkora kultusza volt már a városban, hogy ez megfelelő alapot nyújt ahhoz, hogy minden év december 29-én (+/- 1 nap) 8 ezer debreceni összegyűljön, és végigtombolja az estét.
Kapunyitás este 6kor, már így is kisebb tömeg várakozik az ország második legnagyobb fedett csarnoka, a Főnix előtt, pedig odabent még csak a Hangtapasz nevű előzenekar tépi a húrokat. Nem sokat írnék róluk, totálisan belevesznek a középszerűség homályába minden eredetiség nélkül, jó példa erre az utolsó szám, a mindent kitöltő "katarzis", ami egy Offspring feldolgozás volt.
Gyorsan váltotta őket Jamie Winchester, akire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem eredeti, jó kis zenét is nyomtak. Ezt egyedül a közönség nem díjazta, ugyanis a színpad előtt összesereglett tömeg néma csendben, egy helyben állva nézte végig a koncertet, kivétel azt a 4-5 részeget, akik őrülten tomboltak. Nyilván azt hitték, hogy már a Lukács van a színpadon. Nem tudom, nem szeretnék ilyen körülmények között fellépni.
Fél 9 körül aztán ők is elhallgattak, megkezdődött a készülődés és a hangolás, fekete lepel borult is a színpadra. A tinilányok és a kemény srácok rögtön szaladtak is az első sorokba, hogy tökéletes helyük legyen a pogóban, mi pedig nekieshettünk az italbeszerzés igencsak komoly problémájának. Jöjjön egy kis matekpélda: ha egy csap egy korsót fél perc alatt tölt tele, akkor mennyi idő alatt tölt tele 10 csap 5 ezer korsót? Naugye. Plusz a hordócsere.
25 perc elteltével sikeresen vissza is tértünk egy egész jó helyre, miközben a közönség minden egyes húr hangolására akkora tombolásba kezdett, mintha minimum a Cseresznye esett volna neki egy szólónak. Végül a fények is eltűntek, a "függöny" leszakadt, és megkezdődött a zúzda.
Magát a koncertet amúgy a mostanság nagy vitákat kiváltó Avatar című filmhez tudnám hasonlítani. A látványtól az állad leesett, minden másban meg hozták a kötelezőt. De komolyan. Legyen szó a pontosan beállított reflektorokról, szárazjégről, pirotechnikai eszközökről, vagy mondjuk a "Hóesés" című dalra az égből a közönség fejére hulló hózuhatagról (értsd: 3 tonna teszkósszatyor bekerült a darálóba) vagy léggömbáradatról, a fiúk odatették magukat. Világszínvonalú technikát láttunk, és ez nem kis dolog.
A zenét fölösleges jellemezni: Lukács hangja még mindig ugyanolyan repedtfazék, Cseresznye még mindig halálpontosan eltalál minden hangot a legkeményebb szólókban is, a Fejes meg kőkeményen veri a ritmust. A dalválasztást inkább érhetné kritika. Attól féltem, hogy nem 20 éves születésnapi koncertre fogok menni, hanem lemezbemutatóra. Sajnos igazam is lett, hiszen egy komplett blokk szólt az új albumról, amely dalok minőségéről inkább nem tennék említést, mert nem férne bele a kulturált véleménynyilvánítás határaiba. És mivel egy ilyen koncerten nem lehet hátat fordítani a színpaddal és csendesen fütyörészni (megpróbáltam!), kénytelen voltam végigállni. Egy helyben. Unatkozva.
De ezen a blokkon kívül nem volt azért ennyire siralmas a hangulat, hiszen jópár klasszikus TCs dal is felcsendült. "Baj van", "Világ proletárjai", "Johnny a mocsokban", "Agyarország". Komolyan, hogy is gondolhatták, hogy ezekkel valami felveheti a versenyt? És szerintem a közönség is egyetértett velem, legalább is a nagy része, ugyanis a daráló ezeken a dalokon indult be igazán. Mondjuk van benne valami furcsa irónia, amikor 5 ezer fekete Tankcsapda pólós / pulóveres fiatal azt üvölti, hogy "Nem vagyok divatmajom!", de hát istenem. Aztán mire kettőt pislogtál volna, a koncertnek már vége is volt. Legalábbis a Lukács már búcsúzkodott.
Ezután se hagyták azonban unatkozni a közönséget: a kivetítők egy 5 perces zenei- és videoklip montázsra váltottak, benne a Tankcsapda mondhatni összes slágerével, amelyet persze a jelenlévők teli torokból üvöltöttek végig. Okos döntés volt, hiszen így pár másodperc erejéig olyan klasszikus dalok is helyet kaphattak, amelyek most nem fértek be a műsorba. Aztán ahogy végetért a klip, és a közönség is épp elhallgatott volna, rögtön a Boldog születésnapot dallamai csendültek fel néhány torokból, hogy aztán még pár ezren csatlakozzanak hozzájuk, bizonyítva, hogy a szüleik nem csak a Tankcsapda lemezeket, hanem a Halász Judit kazettát is megvették nekik anno.
Erre azért illik visszatérni a színpadra, így jött egy kis pihentető akusztikus blokk, "Egyszerű dal", "Félre a tréfát", miegymás. Majd még egy kis közönséghergelésként újfent elbúcsúztak tőlünk, hogy aztán megint visszatérhessenek. De tényleg, ki hitte el egy pillanatra is, hogy csak úgy bevonulnak, anélkül, hogy egy "Mennyország tourist" vagy egy "RNR rugója" elhangozzék? Naugye. Jöttek, játszottak, majd hatalmas ováció közepette kimentek. Majd mi is kimentünk. Nagyjából ennyi.
Ha összegezni kéne, akkor eléggé nehéz dolgom lenne. Továbbra is fenntartom az állításom, hogy aki csak egy kicsit is szereti a Tankcsapdát, annak el kell egyszer jönnie egy debreceni nagykoncertre. Azonban ez a mostani egyáltalán nem volt egy kiemelkedő a korábbi fellépéseik közül. Mintha a zenei kifáradás most érte volna utol a koncerteket is. Egyszerűen az az érzése támadt közben sajnos az embernek, hogy ez már rég nem a zenéről, a rock'n'rollról vagy a közönségről szól. És az ilyen érzések sosem jók. Ettől függetlenül minden elismerésem, még a negatívumok ellenére is hangulatot teremteni profin tudnak, ez pedig nagyban hozzájárult, hogy ismét az év egyik legnagyobb buliját sikerült összehozni a cívisvárosban. Aztán hogy mi lesz jövőre? Ki tudja.
(A fényképek részben saját készítésűek a küzdőtérről, részben a HAON-ról nyúltuk. Köszönjük nekik innen is!)