Megjelenés dátuma: 2009. október 26.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=orianthi.xml]
És visszatért a rovat! Igen, a Gagyipop Sisterhood most is lecsap, de kivételesen nem fikázás lesz. Szakítva a „hagyományokkal” inkább azt szeretném bizonyítani, hogy „a girl can rock”(ebbe inkább ne soroljuk Avril Lavigne-t, Ashlee Simpsont, Lindsey Lohant, Miley Cyrust, és társait) , és nem csak a pasik tudnak riffet nyomni egy gitáron. Mostani kiszemeltünk neve pedig nem más, mint Orianthi Panagaris.
Mit lehet róla tudni és honnan ismerhetjük? Feltehetőleg sehonnan. Én úgy bukkantam rá, hogy megnéztem a szerintem egész jó Bratz: The Movie című filmet, ami az IMDb-n nem remekelt… khmmm, és annak az OST-jén (tipikus gagyipopos vonulat, ahogy maga a film is a 11-12 éves tinipicsa korosztályt célozta meg) volt a Now Or Never című száma. Már ott megmutatkozott, hogy a gitártudásához kétség sem férhet, amit alátámaszt az a tény is, hogy megadatott neki a lehetőség, hogy Santana mellett játsszon egy koncertjén. A meglepően fiatal és csinos hölgy eddig nem sokat hallatott magáról, de végre megjelent a debütáló albuma, egy csak Ausztráliában kiadott albumféleség után. De nézzük csak, hogy mit tud:
Az album elég diverzifikált képet mutat, kezdve például a címadó Believe-vel, ami egy kicsit keményebb hangvételt megütő balladisztikus dal lett. Aztán ott van az egyik kedvencem az albumról, az According To You, ami inkább a lányrockos vonalat követi, hogy nemsokára egy katartikus kitörésben folytatódjon a Bad Newsban.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a Think Like A Man mellett, ami az évtizedes hangzásából és tradícióiból merít a műfajnak, keményre vett riffekkel, és gitárszólókkal, ami minden egyes énekes szakaszban feloldódik Orianthi erőteljes, de megnyugtatólag ható hangjában. De nemcsak zúzhatunk erre az albumra, mert a következő szám (What’s It Gonna Be) sokkal pörgősebbre és bulisabbra veszi a formát, olyan tipikus tombolós, kirúgom a ház oldalát stílusban íródott és előadott. Azokból is a jobbikfajta (így hirtelen csak egy ilyen jut eszembe, a The Veronicas – 4everje). Bár ez hasonlóan elmondható a Suffocatedről is, ami menthetetlenül beleég az ember agyába.
És itt még mindig nem merült ki az album által nyújtott lehetőségek száma, mert a Drive Away-jel egy füstös kis klub sessionjére repít minket a hölgyemény, kellemes jazzes-bluesos hangzással és kiváló vokális támogatással. Talán ez lett a legjobban eltalált darabja az albumnak.
Persze nem lehetett volna teljes az album egy lassú, leköszönő szám nélkül, amiben ismét jobban előtérbe kerül a szőkeség hangja, legnagyobb örömömre, mivelhogy tud énekelni. És nem is rosszul, sőt. Aki pedig arra lenne kíváncsi, hogy valójában mit is tud Orianthi a 6 húrossal a kezében, annak nem tudok jobb tippet adni, minthogy hallgassa meg a Highly Strung című, teljesen instrumentális számot. Úgy gondolom, hogy egy ilyen szóló bármelyik rockbandának a becsületére válna, főleg azoknak, akik Nickelbackhez hasonlóan csak azzal a néhány jól begyakorolt fogással operálnak.
Már csak egy kérdés maradt: megszületett a pasik álma?! A szép, szőke, énekelni és gitározni is tudó rockercsaj? Kellhet ennél több? Maximum egy hasonlóan tökéletes, változatos és profin összerakott album. Minden számát csak ajánlani tudom.
szucsitg szerint: [rating:4.5]