Megjelenés dátuma: 2012. október 9.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=cc_ascension.xml]
Nagy kihívás előtt állt a Coheed and Cambria a 2010-es Year of the Black Rainbow után: nem csak a legsikeresebb album lett az együttes történetében (amivel most már Amerikán kívül egyre több helyen hódítanak), de a kritikai visszhangja is egyértelmű volt, magasan a legkiforrottabb és legletisztultabb lemez is volt egyben.
És mivel manapság nagyon kevesen képesek az igazi duplázásra, én is picit szkeptikus maradtam az új koronggal kapcsolatban. De szerencsére nem kellett csalódnom, a Claudio Sanchez megint megcsinálta és egy olyan anyagot tett le az asztalra, ami hallatán csak elégedetten lehet csettinteni.
A szokásokhoz híven ismételten egy koncepcióalbumról van szó, de ezúttal van benne egy kis csavar: ez csak az egyik fele. A The Afterman ugyanis egy duplalemez, aminek második része (Descension alcímmel) jövő februárban fog érkezni. Talán ez a koncepcióalbumi lét az, ami miatt annyira egyben érzi az ember az egészet, egy percre sem kizökkenve tud elmerülni a megteremtett mitikus világban.
Az biztos, hogy zeneileg ismételten kiemelkedőt és merészet alkottak. A gyors intró után elkezdődő Domino The Destitute például a maga 8 percével nem ragad bele az önismétlésbe, mindig a megfelelő pillanatban történik egy váltás, ami még tovább árnyalja a hallottakat. A gitárok ráadásul kiemelt szerepet játszanak, bár szerzőtársammal ellentétben én már az előzőn sem hiányoltam annyira őket.
Igazából szerintem egy sokkal sötétebb, borongósabb, mélyebb lemezről van szó, még akkor is, ha néha előbukkan egy-két könnyedebb dallam, mint például a Goodnight, Fair Lady személyében. De a korongot annyira uralják a progresszív elemeket egymásra halmozó zseniális szerzemények, mint például a Mother of Men vagy a Vic The Butcher, hogy egyértelműen csak másodhegedűs szerepet tudnak játszani.
Persze nem teljesen hibátlan ez az album sem, a közepén található Hollywood the Cracked című dal például annyira sematikus és egyértelműen a mainstream irányzatot célozza meg (bár hála az égnek a dubstepet kerülik, de így is került a végére kis industrialos hangzás), hogy elgondolkozik az ember, hogy mit keres ezen a lemezen, még akkor is, ha nem amúgy nem egy teljesen rossz dalról van szó.
A gitárokat és a zene sokrétűségét már dicsértem, de nem ejtettem szót Claudio Sanchez hangjáról. Az biztos, hogy elég különleges orgánuma és terjedelme van, ami mindezekkel vegyülve teszi a Coheed & Cambria zenéjét annyira egyedivé, amilyet nem sokat tudnak nyújtani, és nem csak a progresszív rock színpadán.
Egyszóval, a Coheed & Cambria megint megcsinálta, sikerült megismételniük a 2 évvel ezelőtti teljesítményüket, sőt, talán túl is szárnyalták azt. Nem hiába kapta meg mindkettőnktől a legjobb értékelést, és ezzel az idei év második ötcsillagos albuma címet.
És bár egy 40 perces lemezért szokásom kicsit fanyalogni, most nem fogok, hiszen mint említettem, alig pár hónap és rátehetjük a mancsunkat a folytatásra. És ha az ilyen jó lesz... Igazából arra leszek kíváncsi, hogy az Ascension mélységével szemben a Descension vajon pont kicsit könnyedebb hangvételű lesz-e. Akármi is a helyzet, bízok a bandában, hogy sikerrel abszolválják majd.
Cat szerint: [rating:5.0]
Bruzsy szerint: [rating:5.0]
