Megjelenés dátuma: 2012. március 26.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=shinedown_amaryllis.xml]
Hiába, mostanában sajnos nincs annyi időnk a blogra, mint szeretnénk... de ugye Ti sem gondoltátok, hogy nem fogunk írni erről az albumról? Mert ugye (a közelmúltban becsatlakozottak kedvéért mondom) Bruzsyval mindketten hardcore Shinedown rajongók vagyunk. Hosszú, nagyon hosszú volt ez a négy év várakozás, és az első kérdés persze ilyenkor mindig az: megérte? Nos, az nem kifejezés!
Az utolsó ilyen színvonalú lemez a tavalyi Foo Fighters album volt - persze ez elég szomorú, hogy közel egy éve jelent meg hasonlóan minőségi anyag ebben a műfajban, ugyanakkor borzasztóan örülök neki, hogy a Shinedown ismét sem okozott csalódást. Mert be kell vallanom, hogy nagyon is tartottam ettől, az a helyzet ugyanis, hogy Bruzsyval ellentétben szerintem a lead single... hogy is mondjam... rém gyenge lett. Ezen még az a bizonyos remek szóló sem változtat, szóval inkább nem értékeltem azóta sem.
Aztán meghallgatva a lemezt rá kellett jönnöm, hogy azon ritka esettel állok szemben, amikor minden egyes szám jobb az albumon, mint a lead single, én spec. nemhogy nem választottam volna annak, hanem simán le is hagytam volna. Na de lépjünk túl ezen és koncentráljunk arra, ami jó ezen a lemezen, vagyis a fennmaradó 11 szerzeményre. Ami összességében leszűrhető már pár hallgatás után, hogy ahogy haladunk előre a lemezen, egyre csak jobb lesz. Nem rossz az albumnyitó Adrenaline és a címadó Amaryllis sem, de az első amire igazán felkapjuk a fejünket az a Unity, mert a maga energikus stadionrock hangzásával szó szerint magával ragadó. Ezután pedig nem árt kapaszkodni, mert jön az Enemies, a banda egyik legkeményebb szerzeménye. Az I'm Not Allright már az elején behúz a vonósaival, a Nowhere Kids pedig - nos, eleinte gyengébbnek gondoltam, de idővel ő is megvett magának (OMG, az a dühödt dob a refrén előtt...). 8. szám, innentől a legtöbb lemez megindul a lejtőn - nem úgy az Amaryllis. Ez az utolsó 5 dal olyan, mint amikor 120-nál még beletaposol a gázba. Nekem a Miracle a kedvencem, rögtön utána a For My Sake, de ott van az I'll Follow You, ami az album legszebb szólójával dicsekedhet, a My Name, ami még egyszer úgy rendesen leviszi a hajunkat, végül pedig a gyönyörű lírai, akusztikus gitárra épülő Through The Ghost felteszi a koronát az egész lemezre.
Ritkán, nagyon ritkán a mainstream és a minőség egyesül egy-egy albumon, így születnek a (rock)zene igazi sztárjai. A Shinedown mostanra végképp bebizonyította, hogy ott a helye köztük. Én azt sem bánom, ha újabb négy év várakozás az ára annak, hogy egy ilyen anyagot összerakjanak - simán elleszek addig ezzel a lemezzel.
Cat szerint: [rating:5.0]
Bruzsy szerint: [rating:5.0]
