Megjelenés dátuma: 2010. június 29.
[mp3player width=177 height=240 config=fmp_jw_widget_config.xml playlist=taddy.xml]
Sajnos a klasszikus hard rock manapság már egyre nehezebben talál közönséget magának. Ennek több oka lehet, ebbe most nem szeretnék bele menni, de mindenképp be kell látnunk, modernizálásra van szükség. Ezt pedig lényegében kétféleképpen lehet sikeresen csinálni: átültetni az akkori életérzést a mai korba, vagy a klasszikus hard rockot néhány modern stílussal vegyíteni. Előbbi elsősorban a már "öreg motoros" bandáknak megy, hol jobban (FM), hol kevésbé (Bon Jovi), utóbbi pedig egyértelműen az olyan fiataloknak, mint például az oklahomai Taddy Portert alapító srácok.
Ők tehát fogták a 70-es, 80-as évek hard rockját, merítettek egy jó nagyot a modern alternatív metálból, vegyítették egy kis poszt-grunge-dzsal, és így megszületett a self-titled debütlemez, ami nagyszerű szórakozást ígér szinte mindenkinek.
Az album kimondottan élvezetes lett, de a "nem váltja meg a világot, bár ez nem is célja" kategóriába sorolnám inkább. A nyitódal, valamint az utána következő Big Enough és Shake Me tökéletesen megalapozza a hangulatot, nagyjából erre számíthatunk 12 számon keresztül. Ami ugye rögtön szembetűnő, az a rengeteg gitár, de a metálzenére jellemző igen erős szaggatottsággal, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a gyengébb gitáros az oka vagy tudatosan viszik néha túlzásba az ilyen ritmusokat. A gitárszólók szerencsére a helyükön vannak, nagyon jól hozzák a kötelezőt szinte minden egyes dalban, így valószínűleg az utóbbiról van szó. A Mean Bitch vagy a klasszikusabb gyökerekhez közelebb álló Bringing Me Down (ez utóbbi egyébként a lemez egyik legjobb dala, de nem sokkal van elmaradva tőle a záró King Louie) is remek talajt ad a virtuózitásnak, és akkor még nem is beszéltünk a kicsivel lassabb Long Slow Drag-ről, amiben még billentyűk is társulnak a gitár mellé.
És akkor ezzel el is jutottunk a banda legnagyobb gyengeségéhez, ami szerintem az énekes. Andy Brewer mintha maga se tudná, hogy milyen énekhangon akar befutni, ezért mindegyikbe belekósol egy kicsit - hol punkosabbra veszi a figurát, hol ércesebb énekkel a gitárokra próbálja helyezni a figyelmet, hol pedig a modernebb, Kings of Leon hangzásvilágára hasonlító hangképzést választ, mint például Fire in the Streets című számban. És ez a sok csapongás sajnos nem tesz jót neki, egyiket se tudja elég jól kimunkálni - a punk erőtlen lesz, a hard rockos ércesség túl lágy, a grunge-os rekedtség pedig nem eléggé érzelemdús. Persze ez teljes mértékben megengedhető egy most induló együttesnél, de tény, hogy rengeteget fog javulni, amint megtalálja a saját stílusát.
De a negatívumok ellenére is azt kell hogy mondjam, hogy a Taddy Porter debütje kifejezetten remekre sikerült, tele jobbnál jobb dalokkal. A kisebb gyerekbetegségeket hamarosan úgyis legyőzik, és szinte biztos vagyok benne, hogy nagy karrier áll előttük, 1-2 éven belül igazi sztárok lehetnek, hiszen nem csak a potenciál van meg bennük, de a zenéjükben ott a nagyközönséghez szólni akarás is. Akkor pedig érdeklődve fogunk visszatekinteni erre az albumra, hogy bizony, innen indul egy nagy együttes.
Cat szerint: [rating:4.0]
Bruzsy szerint: [rating:4.0]